A sorozat záró része az U-2-esnek a civil űrkutatási hivatal nem mindig polgári feladatait mutatja be, és egy-egy fejezet erejéig a második és harmadik Sárkányhölgy-generációra is kitér (TR-1 és U-2S). Legvégül a források bemutatása következik.
A sorozat első része ITT, az előző pedig ITT.
A NACA és a NASA szolgálatában
A fedősztori kapcsán volt róla szó, hogy az Aquatone kezdetén már csatlakozott a NACA a programhoz. Kezdetben a gépek főleg a gyakorlórepülések, de néha célirányos küldetések során gyűjtöttek nagy magasságból származó meteorológiai adatokat. Ezek közül a legfontosabbak a Clear Air Turbulence (tisztaidős turbulencia, lásd a HICAT-nél korábban) szóló adatok voltak. Hamar bevonták a típust az ártatlan nevű, de teljesen katonai célú, már részletesen ismertetett HASP programba is. A Project Rainbow, az észlelhetőség csökkentését szolgáló kutatások során Thermos kódnévvel, a NACA részvételével azt a látszatot keltették, hogy ezek a furcsa átalakítások a nukleáris robbantások különböző jellemzőire (lökéshullám, sugárzás okozta roncsolás, stb.) reagáló anyagok felvitelét jelentik nagy magasságba. A valóban polgári célú adatgyűjtések során egy alkalommal a Kit nevű tájfunt is fotózták a Csendes-óceán felett. Így születtek az első, egy trópusi vihar felett közvetlenül készült fotók. 1958-59 során néhány újságcikk már utalt rá, hogy az U-2 sokkal több, mint egy időjárásfelderítő repülőgép, de persze egyértelmű állításokat senki sem tett, és továbbra is általában kilométerekkel kisebbnek gondolták a gép utazómagasságát. A Powers-eset során aztán minden kiderült, és bár emiatt az akkor már NASA nevű szervezet megszakította a kapcsolatot a CIA-val, később mégis újra részt vettek a programban, ráadásul már, mint U-2-tulajdonosok!
A sorozat első négy részében már számos fotón szerepeltek NACA jelzésekkel ellátott U-2-esek. Itt egy újabb, még fémszínű példány (forrás)
Az első tizenkét U-2R átadása során a régebbi C és G változatok feleslegessé váltak, és bár tartalékként számítottak néhányra, a többit sem akarták szétbontani. Így adódott az ötlet, hogy még ha olcsó is a tárolásuk lekonzerválva, mégis, ennél is hasznosabbak lennének a civil szférában üzemeltetve. 1970-ben így már kifejezetten a NASA Earth Resources (A Föld Erőforrásai) nevű programjába javasolták őket. Két G-t át is adtak a NASA-nak, ahol – másokkal együtt – Marty Knutson segített be pilótaként. Powers neve is felmerült, de még 10 év távlatából is elutasította őt a NASA. A gépeket illetően a 348 és 349-es tételekről volt szó, amiket C-vé alakítottak vissza, és a szükségtelen katonai felszerelések elhagyásával csupán 6265 kg üres tömegűre hoztak ki a Lockheed gyárában a módosítások során. Az évtized végére már évi 100-100 repülést végeztek velük, és számos feladatuk volt: nyersanyagkutatások, természeti katasztrófák (erdőtűz, árvíz, szárazság, földrengés) felmérése, mezőgazdasági adatgyűjtés, szenzorfejlesztések, levegőmintavételek és műholdas fotók kiegészítése (pl. erdőgazdálkodás, vízhasználat, parti területek kihasználása).
Ezen feladatokhoz számos, különböző, és célirányosan fejlesztett kamerát és más szenzorokat használtak, nem csak az eredeti eszközöket. Ezek közé tartozott a Research Camera System a maga 1 méter alatti felbontásával (ne feledjük, mindezt polgári célra, a ’70-es években!), valamint többféle, infravörös tartományú, hamisszínes felvételt készítő kamera. Sor került még a Skylab űrállomás személyzetének képzési programjához felvételek készítésére, amikkel a leendő űrhajósok gyakorolhatták szimulátorban a földmegfigyelési feladataikat. Ugyancsak űrkutatási témájú volt az Aether Drift nevű kísérletsorozat, amiben két, felfelé néző, mikrohullámú tartományban érzékeny vevővel figyelték meg a felszíni zajoktól távol a világűrt, ami révén az ősrobbanásra utaló háttérsugárzást tanulmányozhatták.
Néhány program a fentiek közül csak alkalomszerű volt, mások viszont sok évig futottak, és eközben az USA-n kívül is a Föld számtalan helyszínét érintették. Az idő múlásával az intenzíven használt, egyenként már – és csak a NASA-nál – 4000 repült órát összegyűjtő két C-t már jó lett volna kiegészíteni az újabb gyártású, TR-1 szériából is (lásd következő fejezet). Végül is úgy alakult, hogy a TR sorozatnak tulajdonképpen az eredetileg ER-1 (Earth Resources-1), majd később – a jobb megkülönböztethetőség érdekében már – ER-2 jelzésű példány lett a prototípusa.
A NASA U-2C-jének lehetséges felszerelései, egy, 1979 körül készült képen (forrás)
Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →
