A Fairchild-Republic A-10 csatarepülőgép, 9. rész

Az A-10 ismertetőjének utolsó része a különféle, meg nem valósult változatokkal kezd. Ezt néhány gondolat követi zárszóként, majd a terjedelmes forráslista, pár extra fotóval megspékelve. A sorozat előző része ITT, az első pedig ITT olvasható.

 

Az A-10 további, javasolt változatai

A Republic még a ’80-as években a csendes-óceáni térségbe ajánlotta a kétüléses N/AW verzión alapuló, tengerészeti csapásmérőjét, Harpoon, vagy akár Exocet, hajók elleni robotrepülőgépekkel. Ehhez az orrba radar beépítése lett volna szükséges. Egy másik forrás szerint a tengerészeti hasznosítás 2002-ben is felmerült, de ekkor a „Sea Hog” ötlettel már egészen más volt a cél. A US Marines számára közvetlen légi támogatást biztosító gépek az általuk akkor még használt, korai F/A-18 verziókat „és más gépeket” (AV-8B) helyettesítettek volna. Csakhogy ez hordozófedélzeti üzemet (!) jelentett, amihez a US Navy is kellett volna, mivel a kisebb, tengerészgyalogos hordozók erre nem lettek volna alkalmasak. Így aztán felhajtható szárnyakat, fékhorgot és a katapultáláshoz szükséges felszerelést irányoztak elő, de ez az A-10-est kezelő Northrop Grumman szerint nem igényelt megerősített orrfutót, mert az eleve elég strapabíró a nem szilárd burkolatú pályák használata miatt. A hosszú távra konzervált A-10-eseket vették volna elő, melyeket a cég 20 milliós darabáron alakított volna át. Ez ugyan elsőre nem sok a módosítások mélységéhez képest, de ahhoz képest eléggé, hogy régi, használt gépekről van szó, amiket nem a korrozív, tengeri környezetre terveztek. Ebben az ötletben persze nem egyeztek volna meg a haderőnemek, főleg a Navy. Nekik ugyanis a „nagy” hordozókon egy újabb típust kellett volna bevezetni, ami logisztikailag előnytelen, továbbá, ez a terv aláásta volna az F-35B és C programot is. Így aztán a „Sea Hog” sorsa nem lehetett kérdéses, de azért érdekes ajánlat volt.

sea_hog.jpg

(forrás)

A makettépítők azért dolgoztak szépen: Sea Hog a Marines színeiben, kétszeresen tört, felhajtott szárnyakkal és felhajtható farokrésszel (!!). Érdemes megfigyelni az UARRSI helyett a jobbra hátrébb beépített, hajlékony tömlős megoldáshoz való csatlakozót

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A flotta rakétás védővadásza, az F6D Missileer

A szovjet haditengerészeti repülők, azaz az AV-MF által az amerikai repülőgép-hordozó hajókra jelentett fenyegetés már a Tu-22M-ek előtt is létezett. A Backfire-t bemutató, legutóbbi sorozat adta az ötletet a Tupoljev bombázót megelőző időszakban az Egyesült Államok által kidolgozott légvédelmi koncepció bemutatására. Ez a Douglas F6D Missileer (azaz kb. Rakétás) típus tervében csúcsosodott ki, de aztán egészen máshogy valósult meg.

douglas-f6d-missileer-4368cf4b-fd62-4c9b-9d93-db0775bb0b7-resize-750_1.jpeg

(forrás)

 

Fleet Air Defense Fighter (FAD)

Az ötvenes-hatvanas évek a rakétakorszak volt, úgy tűnt, mindent megoldanak a rakéták. Talán ismertebb Hruscsov rakétaimádata, vagy az Egyesült Királyság repülőgépiparának tönkretétele ezzel az érvvel, de az USA döntéshozói és elemzői is osztották az új, irányított fegyverek elsőbbségének nézetét. A terv az volt, hogy a már a rajzasztalokon lévő, több száz kilométerre ellátó, fedélzeti radarok célozta levegő-levegő rakéták révén a vadászgépek többé nem is kerülnek látótávolságon belül egymáshoz és céljaikhoz, az elektronika fejlettsége dönti majd el a küzdelmet. Persze a körülmények egy fontos része is emellett az elképzelés mellett szólt. A szovjet stratégiai bombázókat is el kellett fogni, mielőtt atombombákat szórnak az amerikai városokra, és a US Navy repülőgép-hordozói ellen rendszeresített, egyre csak növekvő hatótávú és sebességű rakétákat és robotrepülőgépeket is mielőbb le kellett lőni – lehetőség szerint ezeket is még az őket szállító bombázóval együtt.

Ezeket a fegyvereket márpedig szuperszonikus bombázók fogják hordozni, efelől nem lehetett kétsége az amerikaiaknak. Sőt, a szubszonikus robotrepülőgépeket is olyan rakéták kezdték felváltani, mint a H-22, vagy kisebb testvére, a KSzR-5. Mindez nagyon lerövidítette az elhárításra rendelkezésre álló időt. Erre a problémára kapóra jött, ha egy, a hordozóhajójától messze járőröző, nagy hatótávú radarral és rakétákkal felszerelt vadászgép védi a flottát. A gazdaságos sebességgel hosszan a levegőben maradni képes, egyszerű konstrukciójú típus száz mérföldre is képes leküzdeni a fenyegetést, többszörös hangsebességre képes rakétáival – nem mindegy, hogy csak a kisebb, pilóta nélküli fegyvert, vagy az egész repülőgépet kell ennyire felgyorsítani. Ez utóbbit ugyanis a légierő megpróbálta a North American Aviation XF-108-assal – hogy ez mennyire nem vált be, arról ITT lehet részletesen olvasni a blogon. Továbbá, egy rakétafegyverzetű gépnek nem kell – sok időt felemésztő módon – a bombázók még meglévő lövésztornyainak közelébe repülni, hogy a fedélzeti gépágyúival le tudja lőni azokat. Egy szóval, a koncepciónak voltak igencsak ígéretes elemei.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….