A Projekt 705(K) Lira/Alfa osztályú vadásztengeralattjáró, 4. rész

Az Alfát ismertető sorozat 4., egyben utolsó részében a tervezett továbbfejlesztésekről, a K-27 reaktorbalesetéről, az osztály leszereléséről, a nyugati reakciókról (találgatások, új fegyverek), illetve kiegészítésül a Projekt 661 (Papa) osztályról esik szó, és végül következnek a források. Az első rész ITT, az előző pedig ITT.

 

A Projekt 705 tervezett változatai, továbbfejlesztései: 705A, B, D

Az SzKB-143 hamar elkezdett foglalkozni az új, igen potens típus lehetséges átalakításaival, hogy a remek törzsből kihozzák, amit lehet. A szovjetek kvázi mániájaként említhető, tengerészeti robotrepülők alkalmazására tettek javaslatot a 705A szám alatt, és SSBN-né is át akarták tervezni a Lirát 705B néven. Előbbi a vadonatúj P-70 (vagy 4K66) Ametiszt robotgép, utóbbi a D-5 rakétakomplexum, vagyis az R-27, korai tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakéta (SLBM) – mindkét esetben 8 fegyver – indítására lett volna átépítve. Mindkettőnél a korábbinál sokkal nagyobb, de továbbra is igen áramvonalas tornyot kapott volna az alap hajótest, ezzel együtt némi hosszabbítást is. 1962-re el is készültek az előzetes tervek, amikor is hirtelen a CKB-16-hoz helyezték át a munkát. Ez meglepetés volt, és N. F. Sulcenko kitartó lobbizásának volt köszönhető, mint kiderült utóbb. December 11-én kerültek át a tervek a CKB-16-hoz, ahol V. V. Boriszov irányításával folyt tovább a munka, immár a 705A = Projekt 686 és a 705B = Projekt 687 számmal.

A 705B 1965-re már 12 ballisztikus rakétát hordozott volna, és többféle meghajtást és szonárt is számításba vettek az ajánlott tervezeteknél, sőt, közben a D-5M rendszerre kívántak áttérni. Bár ezek szerint ’65 augusztusában el is fogadta az állami bizottság a terveket, még később már a D-9 (R-29) SLBM-eket akarták felhasználni. Csakhogy közben az alapverzió katasztrofális problémái (lásd K-64) miatt az egészet lefújta a haditengerészet 1969. június 28-án.

705b_fekete.jpgFent a Projekt 705B avagy 687 makettje. Jól látszik a sokkal nagyobb torony, viszont a metszet a háttérben a ballisztikus rakéták elhelyezéséről nem biztos, hogy ehhez a modellhez tartozik. Lent a tengeralattjáró metszeti rajza a 2×4 R-27 vagy később R-29 rakétával. Míg előbbi 3000, utóbbi 8000 km feletti hatótávolságú (források: fenti, lenti)

705b_metszet.jpg

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Projekt 705(K) Lira/Alfa osztályú vadásztengeralattjáró, 3. rész

A 3. részben a Projekt 705-ösök építéséről, az első egység, a K-64 problémáiról, a szolgálatban tapasztaltakról, a illetve egyenként az osztály tengeralattjáróiról lesz szó. Az első rész ITT, az előző pedig ITT.

 

Hogyan lett a K-64-esből a világ leghosszabb tengeralattjárója?

A tervezés a számos, innovatív megoldást figyelembe véve annyira nem tartott sokáig, nagyjából 1960-tól ’68-ig. Utólag nézve azonban látszik, hogy több időt kellett volna rászánni a folyamatra, amelyet az első egység, a K-64 pályafutásának alakulása jelez. 1963 szeptemberében készült el az első komplett terv, de ezt már év végén módosították a flottával való egyeztetések után. Ekkor egyébként még mindig csak 18-20 fős személyzettel számoltak, de csak 38,5 csomó garantált sebességet vártak az SzKB-143-tól, és a tengeri próbákat az első egységgel 1966. harmadik negyedévére tűzték ki.

Mielőtt a gondokkal szembesültek az illetékesek, még három tucat Projekt 705 szolgálatba állítását fontolgatták. Ebből végül is a prototípusnak megfeleltethető K-64, majd 3-3 db „valódi” széria 705 és 705K, valamint egy megrendelt, de megépítésre mégsem került 705 lett – összesen tehát 7 hajó épült a két altípusból.

k-64_teszt.jpgTesztelése során készült fotó a K-64-esről (forrás)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Projekt 705(K) Lira/Alfa osztályú vadásztengeralattjáró, 2. rész

A Projekt 705 ismertetője a hajó műszaki megoldásain, rendszerein és belső felépítésén felül a fegyverzetét mutatja be ebben a részben.

Az első rész, melynek utolsó két bekezdése frissült, ITT olvasható. Akik még a Kirov csatacirkálós sorozatból – nem teljesen alaptalanul – hiányolták a torpedók bemutatását, most – remélem – kárpótolva érzik majd magukat!

alfa_menet.jpg

A Lira technikai megoldásai

Műszaki rendszerek

A reaktorok ugyan különböztek az egyes hajókon (lásd később), de az egyetlen, OK-7 típusú gőzturbina már nem. Ezt a Kalugai Turbinagyár szállította a hajókhoz, amely egyébként addig sosem gyártott tengerészeti turbinát. Az OK-7(K?) 40000 lóerőt tudott leadni az egyetlen csavartengelyre, melynek végén egy ötlapátos propeller adta át ezt energiát a víznek. A teljesítmény átszámítva 29,83 MW, amihez hozzá kell adni a turbógenerátorokét is (2×1,5 MW), így valamivel 21% feletti hatásfokot szolgáltat a reaktor.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Projekt 705(K) Lira/Alfa osztályú vadásztengeralattjáró, 1. rész

Az idei nyárra a hűvös északi tengerek mélyének egyik koronázatlan királya, a leggyorsabb sorozatban gyártott vadásztengeralattjáró, a Projekt 705, azaz valószínűleg ismertebb nevén az Alfa osztályú SSN bemutatása kerül sorra.

/Szigorúan véve helytelenül, de a tengeralattjáró szó helyett számos esetben a “hajó” került a szövegbe, a (hajó)osztály helyett pedig a típus, a gördülékenyebb olvasás érdekében. Repülőgép-hordozó vs. anyahajó apostolok is kíméljenek!/

nyito.jpgAlig, hogy 1958-59-ben szolgálatba álltak az első generációs szovjet atomtengeralattjárók, máris megkezdődött utódaik tervezése is. A Projekt 627 (nyugaton November) vadásztengeralattjárók​, és az azon alapuló, de rakétaindító szekcióval kiegészített Projekt 658 (Hotel) osztályú egységek kialakításuk és harcászati jellemzőik alapján is inkább átmeneti típusnak számítottak. Rögtön hozzákezdtek hát a következő generációs hajók felvázolásához, amihez először is az alapvető követelményeket kellett meghatározni. Egy „hagyományos”, nukleáris támadó tengeralattjáró mellett egy könnyebb és gyorsabb „elfogó” ötlete is felmerült. Ez utóbbinál az elméleti szakemberek a gyorsaságra helyezték a hangsúlyt: úgy gondolták, hogy erre nagyobb szükségük lesz, mint a „lopakodásra”, vagyis a halk üzemre. A sebességet lényegesnek tartották a kedvező pozíciók felvételére mind hadászati, mind harcászati szinten. Számukra elsődleges volt például gyorsan megközelíteni egy amerikai hordozóköteléket. Nem volt mellékes az sem, hogy bár új atomreaktoraik kompaktabbak voltak ellenlábasaikénál, de egyben zajosabbak is, eleve rontva hajóik rejtettségén. Nyilván arra is gondoltak, hogy ha már megkezdődött a harc, a jobb teljesítményű tengeralattjáróik majd kimanőverezik az amerikaiakat, fölükbe kerekedve így.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Szovjet tervek nukleáris repülőgép-meghajtásra, 2. rész

Az atomhajtású szovjet tervek további bemutatása folytatódik a Tupoljev és az Antonov terveivel. Ahogy az lenni szokott, a legjobb forrásanyagok a megjelenés után kerülnek elő, így van ez a következő két képpel is, melyek még a Mjasziscsev-féle elgondolásokról szólnak. Az első rész ITT.

3ma.jpg

A Mjasziscsev kísérleti reaktoros tervezete, legalábbis rajzon, azért létezett a 3M-A-ra épülve is. Itt a reaktor minden más tervnél közelebb lett volna a személyzethez (forrás)

60_uav.jpg

Az M-60 pilóta nélküli variánsa. Fülke híján kivételesen szépen áramvonalazott, orrban lévő beömlőnyílást lehetett kialakítani. Ugyanez ITT színesben. (A felirat szerint: „a 60-as repülőgép „nyitott” nukleáris meghajtással”) (forrás)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Szovjet tervek nukleáris repülőgép-meghajtásra, 1. rész

Természetesen a Szovjetunió sem maradt tétlen a nukleáris repülőgép-meghajtás területén. Az amerikai programnál látott okokon felül a szocialista állam kicsit más jellegű problémáira kívánt választ adni az igazán nagy hatótávolságú repülőgépekkel.

A hatalmas országot számos, határaihoz közeli ellenséges támaszpont vette körül, elsősorban Nyugat-Európában. Innen a helyi és az amerikai erők is atomcsapást indíthattak ellene. A fő célpont viszont a Szovjetunió számára az USA volt, melyet – a kubai rakétaválságig – csak honi reptereiről induló bombázói támadhattak. Amint az a B-36 történetéből kiderült, az óriási bombázó is hatósugár-problémákkal küzdött pályafutása során. A szovjet csapásmérőknek nem álltak rendelkezésre előretolt repterek, így – hacsak nem egyirányú bevetéseket akartak velük végrehajtani – légi utántöltésre, vagy valamilyen más megoldásra volt szükségük. Az utántöltés sok sebből vérzett, kezdve a módszer kezdetlegességétől a kevés tankerig, ezek megfelelő elhelyezéséig, a randevú navigációs problémáiig, át azon, hogy az oroszok maradtak a hajlékony tömlős megoldásnál. Ez, a nagyobb repülőgépek számára, néha nagyon nehéz összecsatlakozást és hosszas közös repülést jelentett, ami igencsak fárasztó és veszélyes volt (lásd a Tu-22 gondjait e téren). Mindezek kiküszöbölését látták lehetségesnek a nukleáris meghajtással. Idő közben szintén lényeges kérdéssé vált a bombázók túlélése, így pedig a sebességük. Az elgondolt, új, szuperszonikus repülők viszont még sokkal több üzemanyagot igényeltek, tehát ez is egy új, különösen nagy energiasűrűségű hajtóanyag igényét erősítette.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A B-36 vetélytársai, továbbfejlesztése, és az NB-36H (az ismertető 6. része)

Az ismertető utolsó részében a sugárhajtású rokon, a hazai ellenfelek, valamint egy párját ritkító átépítés következik, a forrásokkal egyetemben. (A sorozat korábbi, azaz az első, a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik részei a linkeken!)

 

Váltás sugárhajtásra: YB-60

yb-60_color.jpg

Egy utólag színezett fotón az XB-60 (forrás: fb)

Ez a projekt a Boeing B-52 esetleges törlésénél szolgált tartalékként. Ahogy korábban már felmerült, most is először turbólégcsavaros meghajtást terveztek a „nyilazott szárnyú B-36-osnak”. Mégis, végül a Convair egy tisztán sugárhajtásos, nyilazott szárnyú B-36-átalakítással kereste meg a légierőt 1950. augusztus 25-én, amit az ’51. március 15-én meg is rendelt, úgy, hogy két, még nem elkészült B-36F-et alakítsanak át. Ekkor még a B-36G jelzést használták. Éppen egy évvel a Convair javaslata után, az elkészült mock-up vizsgálata után arra jutottak, hogy a jeteket turbólégcsavaros meghajtásra változtatják vissza újabb két év múlva, amikor majd megkezdődik a sorozatgyártás.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Legenda szovjet műholdas tengerészeti megfigyelő rendszer, 2. rész

Az első rész itt! A folytatásban: bevetések, szennyezések, továbbfejlesztések, utódok.

 

Tesztelés

Az USz-A műholdakat hosszas tesztelésnek vetették alá, de a fejlesztés a szolgálatba állítással sem állt le, mivel a modernizálási igények mellett súlyos technikai problémák is adódtak, ezért azok megoldását is el kellett végezni.

A fejlesztés a megkezdése után több évvel, 1965. december 27-én hozta meg első gyümölcsét, mivel ezen a napon Kozmosz-102 fedőnévvel felbocsátották az első, még csak tesztelésre szolgáló USz-A-t.

A Kozmosz sorozatba mindenféle műholdat és űrhajót besoroltak a szovjetek, a katonaiakat fedőnévként ezen említették a sajtóban, de néha a rosszul végződött polgári(bb) indításokat is egy Kozmosz szám alá próbálták elrejteni.

Ehhez és a következő kilövéshez még nem állt készen az UR-200 helyetti Ciklon-2A sem, ezért Raszpletyin és Szavin egy módosított R-7 ballisztikus rakéta mellett döntött, 11A510 jellel. A reaktorok helyett ezúttal még csak akkumulátorokkal felszerelt műholdakon nem hogy radar, még teljes vezérlési elektronika sem volt. Volt viszont ezek helyett egy Neptunusz nevű, meglehetősen pontos mérésekre alkalmas rendszer, ami képes volt precízen lekövetni a műhold mozgását, viselkedését. Ezekből az adatokból visszaellenőrizhették, elég stabilan tartja-e a pályát az alacsonyan repülő, a légkör által eléggé zavart űreszköz. Reaktoregység híján annak magasabb pályára küldésére sem történt kísérlet.

usptest.jpg

Az USz-A földi tesztelésen éppen kihajtja a radarantennát „hátrafelé” (a kép eredeti aláírása szerint ez egy USz-P) (forrás)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Legenda szovjet műholdas tengerészeti megfigyelő rendszer, 1. rész

Az 1960-as években, a hidegháború közepére a Szovjet Haditengerészet stratégiája a repülőgép-hordozók terén nagy fölényben lévő US Navy ellenében a tengeralattjárók, nagy hatótávú, parti telepítésű repülőgépek és kisebb hadihajókról indítható robotrepülőgépek alkalmazása lett. Ezek hatékony bevetéséhez viszont pontos adatok kellettek a messze hajózó célokról, ezért megkezdődött a hadászati fontosságú Legenda műholdas megfigyelő rendszer kifejlesztése.9510_900.jpg

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Projekt 1144 Orlan/Kirov osztályú, nehéz nukleáris irányított rakétás cirkálók, 4. rész (újratördelt változat)

A négy részesre nyúlt Kirov cirkálós sorozat végén, a Nagy Péter bemutatása után egy orosz elemzés alapján néhány megállapítás és kérdésfelvetés következik a 1144-esek szükségességéről, hatásosságáról, elmúlt 30 évéről és jövőjéről. Az előző rész ITT, az első pedig itt érhető el.

nyito4.jpg

 

A ma az Orosz Föderáció Északi Flottájának zászlóshajójaként funkcionáló Nagy Péter pályafutása még Jurij Andropov néven indult, amikor 1986. április 25-én megkezdték az építését. Bár pontosan három év múlva a vízrebocsátás is megtörtént, ismét csak a szocializmus csúfos bukása miatt a legnehezebb rész, a cirkáló belső felszerelése nagyon elhúzódott. Így az 1992-ben szintén átnevezett hajó 1998. április 9-én, tehát majdnem 12 évvel az építés megkezdése után állhatott csak szolgálatba. Kiváltképp érdekes egybeesés, hogy ebben az évben minősítette immár nem aktív hajónak a US Navy a New Jersey-t, az Iowa osztályú csatahajót, így az Orosz Föderációé lett a Föld legnagyobb, nem repülőgép-hordozó típusú hadihajója. De akkorra a Nagy Péter már az egyetlen, használható állapotú csatacirkáló maradt a négy megépített közül. Még az építés alatt, 1996-ban, az egyik teszt során egy nagynyomású gőzvezeték törése a hagyományos kazánoknál megölt két személyt, további három pedig megsebesült.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….