A Projekt 949 osztályú, szovjet SSGN és változatai, 3. rész

A Projekt 949-esek ismertetője a fegyverzettel folytatódik, mely számos, korábban a blogon megjelent posztra utal vissza. Az elég titokzatos önvédelmi eszközökről is helyet kapott egy rövid kitérő. A poszt vége a két eredeti 949-es tengeralattjáró pályafutását mutatja be. A sorozat előző része ITT, az első pedig ITT olvasható.

 

Fegyverzet

3M45 Gránit

A műszaki leírást a korábbi, Projekt 1144 csatacirkálók ismertetőjének ezen része tartalmazza.

Ami a 3K45 Gránit robotrepülőgépek képességeit illeti, nem hogy bizonytalan, hanem konkrétan ellentmondó állításokat is találni. Ilyen – többek között – a magasan repülő példány által vezetett raj, és ennek lelövése (kiesése) esetén a következő felemelkedése a helyére, hogy átvegye a szerepét. Ez valóban egy feltűnően magas szintű képesség elsőre. Van, ahol ezt nyilvánvaló hazugságként írják le, azonban máshol azt állítják, hogy már a korai P-6 robotrepülőgépek is tudták ezt, vagyis évtizedekkel később is biztosan létezett. Az igazságot természetesen képtelenség az internet segítségével megmondani. Ez a blog a képesség – és a többi, Gránitnál említett, hasonló jellegű megoldás – létezése mellett teszi le a garast.

 

Az SzM-225, majd a 949A-kon -225A jelű, tároló-indító konténerek 45 fokos szögben álltak a nyomásálló, belső test két oldalán (különböző források 40-45 fok közötti értékeket adnak meg). A KBSzM (Speciális Gépészeti Tervező Iroda) készítette konténereket indítás előtt elárasztják vízzel, amely egyaránt csökkenti a szerkezet hőterhelését és kiegyenlíti a nyomást a környezettel. A konténer a hengeres testből és a felnyíló fedélből áll.

A jókora tömegű (24×7,5 t, azaz 180 t összesen) és térfogatú Gránitok egymás utáni kirepülése jelentősen megváltoztatná a indító Projekt 949 egyensúlyát és úszóképességét is. Ezért automatikusan működő kiegyenlítő tartályok vannak a konténerek alatt, azokhoz hasonlóan a tengeralattjáró kettős burkolata között. Így az indítási folyamat során végig a kívánt mélységben tud haladni a Projekt 949, természetesen egy bizonyos tűrést beleértve. Ahogyan az az SSBN-eknél is igazán kivételes alkalomnak számított, úgy a 949-esek sem indítottak sosem teljes, 24 Gránitos sorozatot. Ez egyébként legalább két percet venne igénybe, mert 5 másodperces lehet a legkisebb időköz egy-egy start között. Legfeljebb 50 m mélységből, 5 csomó mellett kezdhető meg a Gránitok indítása.

gr_in.jpg

(forrás)

Az indítókonténerben lévő Gránitok és a karbantartó személyzet. A méretek magukért beszélnek

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Projekt 949 osztályú, szovjet SSGN és változatai, 2. rész

Az első része  – mely ITT olvasható – alapján elég népszerűnek bizonyuló, a Projekt 949 osztályú SSGN-eket bemutató sorozat a tengeralattjárók belső kialakításával és rendszereivel folytatódik. Utóbbiak közé tartozik a meghajtás és a különféle szonárok is. Sor kerül az eredeti 949-esek és a kissé áttervezett 949A-k közti különbségek számbavételére is.

Mielőtt maga a poszt következne, ezúton köszönöm a sorozat első része óta érkezett, két, jelentékeny összegű támogatást a PayPalon át. Ezek, és a kommentek alapján, úgy tűnik, jól sikerült a témaválasztás!

Ленин

 

A Projekt 949A (és 949) részletei

Mivel az eredeti, Projekt 949-esekből csak kettő készült, mielőtt a hosszabb 949A-kra álltak át, az ismertető az utóbbit veszi végig, és csak az eltéréseknél szól az eredeti változat megoldásairól.

Csak egyetlen, fellelt forrás ír arról, hogy miért került sor két Projekt 949 után a 949A-ra való áttérésre. Eszerint az eredeti tervezési folyamat során nagyon igyekeztek spórolni a súllyal – ez a hatalmas méreteket, és így persze tömeget meg árat elnézve, nem is volt ördögtől való gondolat. Csakhogy, ez visszaütött, mert olyan zsúfolttá tették a belső gépészetet, ami már durván akadályozta a normál karbantartást is, nem hogy az esetleges, komolyabb meghibásodások javítását. Ez a tervezési hiba negatívan hatott a berendezések keltette zajra is, és állítólag még a tartalék úszóképességet is kevésnek találták. Az e hiányosságok kiküszöbölésére irányuló program az Антей (Antej; Poszeidón és Gaia óriás fia) nevet kapta, és a 949A jelet. Az osztály ezzel érte el az eredetileg is várt képességeket. Közben persze alkalmazták a fejlesztési időszak alatti eredményeket is. A döntő különbség egy új rekesz beépítése volt, ami több helyet adott a gépészetnek, és növelte a hosszt is, ezáltal orvosolva az előbb felsorolt gondokat.

Így nézve tehát a folyamat analóg a Tu-22M0/M1/M2, majd M3 változatokkal. Sőt, a Tu-22M3M-mel és a Projekt 949AM-mel tovább vihető a párhuzam; utóbbit lásd később. Nyugaton közösen Oscar osztálynak nevezik a tengeralattjárókat, és a 949-esek az Oscar-I-esek, a 949A-k pedig az Oscar-II-esek.

02-3695607-smolensk.jpg

(forrás)

A 949-esek nem hivatalos beceneve a Батон (Baton), azaz cipó vagy vekni, amire az oroszok szerint hasonlít a jellegzetes alakú, de a lepényhalra is hajazó formájú tengeralattjáró

949.jpg

(forrás)

Fent a Projekt 949, lent a 949A rajzai, utóbbinál egy kis összevetésre is lehetőség adódik

949_es_949a.gif

(forrás)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Projekt 949 osztályú, szovjet SSGN és változatai, 1. rész

Nem volt előre megtervezve, de a szovjet haditengerészeti stratégia egyik alapeleme, azaz a tömeges, hajók elleni robotrepülőgépekkel végrehajtott csapás egyik újabb oszlopa következik a blogon. Az egészet nagy mértékben támogató és összefogó, Legenda műholdas célfelderítő rendszer, a Tu-22M bombázók, illetve a többfeladatú, de e téren is félelmetes Orlan/Kirov osztályú csatacirkálók után ezúttal a Projekt 949 osztályú atomtengeralattjáró ismertetője következik.

És rokon még a blogon ezzel a kvázi-sorozattal a robotrepülőgépes bombázók elhárítására tervezett F6D Missileer posztja.

 k-141_kursk_k.jpg

(forrás)

 

Szuperszonikus csapás merülésből

1967-ben állt szolgálatba a K-43, a Projekt 670 osztályú (nyugaton: Charlie), hajók elleni robotrepülőgépekkel felszerelt, nukleáris tengeralattjáró (SSGN) a Szovjet Haditengerészetnél. Ezeket a 60-70 km effektív hatótávú P-70 Ametiszt, majd később P-120 Malachit, szubszonikus robotrepülőkkel látták el, minden esetben 8 darabbal. Már abban az évben megkezdték az előzetes tanulmányokat, előkészítendő a következő, az amerikai hordozókötelékek elleni harcra szolgáló osztály megtervezését. Erre mindenképpen szükség is volt, mivel a következő évben, 1968-ban már megkezdődött a Nimitz osztályú, immár atommeghajtású hordozók első, névadó példányának építése az Amerikai Egyesült Államokban. 1974-ben állt szolgálatba az anyahajós tengeralattjáró-elhárító Lockheed S-3 Viking, felváltva a lassú S-2 Trackert, miközben a szárazföldi telepítésű P-3 Orion járőrtípust is rendszeresen modernizálták. A CBG, azaz a Carrier Battle Group (hordozó harccsoport) mellé kirendelt vadásztengeralattjárók egyre korszerűbb típusaival együtt ezek a fejlemények azt jelentették, hogy egy SSGN több száz kilométerre szorult a célpontját jelentő anyahajótól, ha biztonságban akart maradni. Ezért egy 500-550 km hatótávolságú, új, nagy robotrepülőgépre, és azt ezt hordozni képes tengeralattjáróra lett szükség. Ennek az új SSGN-nek a méretét pedig az általa bevethető robotgépek száma is alapjaiban befolyásolta. A jövőben várható volt ugyanis a hordozókötelék légvédelmének erősödése, természetes reakcióként a szovjet fenyegetésre. 1974-től szolgálatba is állt az F-14 Tomcat, és ez az E-2 Hawkeye AWACS típussal együttműködve messzire kitolta a támadó robotrepülőgépeket is lelőni képes vadászvédelmet. Ugyancsak növekedtek a kísérőhajók légvédelmének lehetőségei is, ami végül is az Aegis rendszerű cirkálókban csúcsosodott ki.

f-14as_vf-84_flying_over_uss_theodore_roosevelt_cvn-71_1989.jpg

(forrás)

A szovjetek erős fenyegetést láttak a Nimitz osztályú hordozókban és a rajtuk települő, F-14 vadászgépekben. Az 1988-89-es képen a CVN-71 Theodore Roosevelt felett száll el két Tomcat a közismert VF-84 Jolly Rogers századból

Egy kattintás ide a folytatáshoz….