A Senior Citizen és társai, 1. rész

A modernwartech egy kétrészes sorozatban ered a nyomába a kifejezetten az amerikai, különleges alakulatok szállítására szolgáló repülőeszközök programjainak. Természetesen, röviden a kapcsolódó témák is szóba kerülnek.

 

Előfutárok

Amióta a légi csapatszállítás nagy léptékben debütált a második világháborúban, megvolt az igény egy olyan repülőeszközre, mely kifejezetten alkalmas e feladatra. A teherszállító repülőgépek, majd a háború legvégével megjelenő helikopterek nyújtottak bizonyos képességeket, de valami jobbat vártak volna a teoretikusok. A hiányt például a Tri-Service Assault Transport Program volt hivatott megoldani, ahol a Bellen, a Grummanen, a North American Aviationön és a Boeingen kívül a Vought-Hiller-Ryan vett részt, és nyert is az XC-142-esével. Az előbbi cég a hármasból időközben az LTV-vé vált, és mivel a fővállalkozó volt, onnantól LTV XC-142-esként hivatkoztak a típusra. A követelményeknek megfelelően az elfordítható szárnyú (tiltwing) repülőeszköz 32, teljesen felszerelt katonát, vagy 3,6 tonna terhet szállíthatott, és a helikopterek VTOL képességét egyesítette a légcsavaros gázturbinás merevszárnyúak sebességével. 1961-66 között zajlottak a tesztrepülések, de a képességek sikeres demonstrálása ellenére megrendelést nem hozott a fejlesztés.

(forrás)

A 17,7 m hosszú, 20,6 m fesztávú, legfeljebb 20 tonna felszállótömegű XC-142-esből 5 épült. Nagyobb magasságban majdnem 700 km/h-ra volt képes, utazósebessége tengerszinten is elérte a 460 km/h-t, azaz a korabeli helikoptereknél lényegében kétszer gyorsabb volt. Harci hatósugarát hivatalosan 370-760 km közé becsülték, ez is jóval több volt, mint egy helikopteré. Amint a fotó is mutatja, hajófedélzeti teszteket is végeztek vele. A négy elsődlegesen kívül épp, hogy kivehető a farokrészi nyúlvány tetején ülő, vízszintes, stabilizáló légcsavar is

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Fairchild-Republic A-10 csatarepülőgép, 3. rész

Ebben a részben az A-10 gépágyújának eredetéről lesz szó részletesen, valamint, hogy hogyan dőlt el az erre, és a magára a repülőgépre vonatkozó verseny. Ennek örvén kerül sor a Northrop (Y)A-9 rövid bemutatására is. A sorozat előző része ITT, az első pedig ITT olvasható.

 

Út a GAU-8/A győzelméig 

A gépágyú az A-X talán legfőbb, de mindenképpen a leglátványosabb elemévé vált, miután az előzőleg nagy kérdést jelentő hajtómű helyzete tisztázódott a kétáramú gázturbina formájában. A tűzfegyver feladatát megerősítette, hogy a koncepcióanyag a Close Air Support Gun címet kapta, kétséget sem hagyva az eszköz célját illetően. Bár kezdettől az M61 Vulcan felnagyított változatáról beszéltek az A-X résztvevői, ez a beszerzési program is több, már meglévő, rivális eszköz elutasítása után került csak sínre. Az egyik, szóba jöhető, már folyamatban lévő fejlesztés a Vehicle Rapid-Fire Weapons System-Successor (VRFWSS), igazán kiváló névre hallgatott, és a US Army új, az M113 családot felváltó gyalogsági harcjárműve számára készült. A számos stációt megjárt fegyver végül a széles körben elterjedt M242 Bushmaster, 25 mm-es gépágyú lett – de csak a ’80-as évekre. Az A-X számára még csak nem is ez a lassú fejlesztés volt a baj, hanem, hogy a lőszert leváló köpenyesre tervezték a jó páncéltörő képesség érdekében. Ezt viszont a légierő sehogyan sem fogadhatta el, mert egyértelmű hibalehetőség volt a leváló részek hajtóművek általi beszívása. Ezt a kockázatot egy repülőgépnél sem lehetett vállalni. Ha már más ágyú kellett, azért természetesen a manapság is varázsszónak számító, haderőnemek általi, közös használatot is megpróbálták, de ezzel se sokáig jutottak. A tengerészeti, hordozófedélzeti típusoknak hatalmas lett volna a 30 mm-es, többcsövű eszköz, míg a hadsereg közölte, hogy az övénél kisebb – bár azonos űrméretű – lőszer az ő számára nem biztosit elég átütőerőt. Ez nem csoda, egyrészt a kisebb méret miatt, másrészt, mert e feladatnál sokat számított, hogy az A-X több száz kilométer per órával repülve, ennyivel növelte a lövedék kezdősebességét, ami szárazföldi járműveknél értelemszerűen nem volt meg.

3036_117_320-kca-oerlikon.jpg

(forrás)

Elég masszív volt azért az Oerlikon 30 mm-ese is. Itt már a KCA látható, a 304RK rendszeresített verziója

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Fairchild-Republic A-10 csatarepülőgép, 2. rész

A sorozat második része az A-X program különféle előterveit mutatja be, együtt az új gépre vonatkozó elvárások formálódásával, kikristályosodásával. Az előző, egyben első rész ITT olvasható.

a-10_art.jpg

(forrás)

 

Formálódik az A-X

Az előzőek során megfogalmazott elvárásokat úgy tekintették, hogy hozzájárulnak a költségek és a határidők tartásához. Mégis, azért látszott, hogy ez a nagyon szoros ütemezés nagyon kockázatos is egyben. Ezt tartani eleve csak úgy volt lehetséges, hogy a sokak által favorizált, két, legjobb tervből épített prototípus összehasonlító repülései helyett csak a tervezési fázisból, azaz papírokból eldöntött, egyetlen jelentkezőnek adnak esélyt a gépe tényleges megépítésére. Másrészt, már ekkor egy éves csúszást emlegettek néhányan, amiből fél évet mintegy „beismertek” az ütemezés ’68 májusi felülvizsgálatakor, az ún. Concept Formulation Package (CFP) szakasz kezdetén. Egy gép árát, ha 600/400 darabos megrendeléssel számoltak, a légcsavaros típusnál 837/937 ezer dollárra tették, és 989/1092 ezerre a sugárhajtásúnál.

 

A CFP során három feladatként fordították le a korábbi igényeket, melyek közül az első kettőt egymás kiegészítésének, egyben a fontosabbaknak tartottak. E feladatok a közeli tűztámogatás, a fegyveres kíséret és a fegyveres felderítés voltak (Close Support Fire [CSF], Armed Escort [AE], and Armed Reconnaissance [AR]). Utóbbit azért vették mellékesebbnek, mert az előző kettőre alkalmas gépet aztán könnyen tovább lehetett alakítani (fejleszteni) erre a bevetéstípusra, és ráadásul más, ígéretes projektek, elsősorban az AC-130 gunship is készülőben volt már e célra. A CSF és AE bevetésekre megfelelő, új repülőgép már alkalmas volt az AR végrehajtására éjjel-nappal, vizuális célfelderítéssel, tehát már csak a rossz idős képességre volt szüksége e téren. A kis magasságon is megfelelően manőverezhető A-X – melynél ugye ez alapvető elvárás volt – csak a nap 5-14%-ában nem tudott volna bevetéseket repülni az időjárás miatt az AR feladatú, kiegészítő elektronika nélkül, amit minden további nélkül elfogadhatónak vettek. Ezt a tartományt, amelyhez úgy vették, hogy 300 m-es felhőalap és 1600 méteres látótávolság kell az új gépnek, Délkelet-Ázsia, Korea és Európa időjárási adataiból számították ki.

Az A-X-nek gyorsan kellett tudnia reagálni a harctéri helyzetre, de ez nem azt jelentette, hogy nagy sebességre volt szüksége a célok gyors eléréséhez – amint azt egyébként az USAF számos tagja gondolta. Ehelyett azt a képességet kellett ez alatt érteni, hogy egy előretolt, gyenge felszereltségű bázisról tudjon működni, és onnan kiindulva, a harcmező felett sokáig tudjon várakozni a célpontok felbukkanására. Ehhez kapcsolódott, hogy mind a hadsereg, mind a légierő kommunikációs rendszerével kompatibilisnek kellett lennie. Ha a gép már odaért a csatatérre, ott megsemmisítő tűzerővel kellett lecsapnia, amihez a gépágyún felül bombákat, irányított és nem irányított rakétákat is tartalmazó, sokoldalú fegyverzetre volt szüksége. Hogy eközben ne lője le az ellenség nagy koncentrációjú csapatlégvédelme, számos fenyegetéssel szemben kellett ellenállónak lennie. A kézifegyverek és könnyű géppuskák tüzén kívül a szovjeteknél általános 14,5 és 23 mm-es lövedékek találatát is ki kellett bírnia, csakúgy, mint a kis hatótávú légvédelmi rakétákét. Ehhez kis méret, jó manőverezőképesség, illetve passzív védelmi megoldások kellettek, úgy mint redundáns rendszerek használata, a fontos részek és a pilótafülke páncélozása, és az infravörös kisugárzás elrejtése. Ugyancsak erre szolgált, hogy a fegyverelektronika lehetővé tegye a harci teher gyors célba juttatását, csökkentve a ténylegesen harccal töltött időt. De még ezzel együtt is tartózkodni kellett a bonyolult megoldásoktól, hogy könnyen karbantartható, javítható, ezáltal gyakran bevetésre küldhető legyen a gép, mégpedig a már említett, rosszul felszerelt, frontközeli repterekről. Ez ráadásul rövidebb fejlesztési időt és kisebb költségeket is jelentett a várakozások szerint. Összefoglalva tehát, az elemzések alapján A-X számára a (gyors) reagálási képességet, a nagy pusztítóerőt, a fokozott túlélőképességet és az egyszerűséget azonosították, mint négy fő jellemzőt. Ezeket aztán olyan, immár konkrét számokkal is mérhető paraméterekre lehetett átváltani, mint a pályaigény, a hatósugár, az utazósebesség és az őrjáratozási idő. Ez utóbbit, kombinálva a napi bevetésszámmal, előállt, mennyi repülőgép, és ebből következően mennyi fegyverzet kellett a folyamatos harctéri jelenléthez. Szintén a bevetési mennyiséggel függött össze az egy repült órára jutó munkaórák száma a kiszolgáló személyzetnél, amellyel egyben mérni lehetett, mennyire jól teljesült az egyszerűség követelménye. A vietnami tapasztalatok alapján ugyanis harmadannyi munkaórának elégnek kellett lennie a bonyolultnak számító típusokhoz viszonyítva.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Fairchild-Republic A-10 csatarepülőgép, 1. rész

Az Amerikai Egyesült Államok Légierejének egyik igencsak specializált, mégis, sokféleképpen használható típusa a Fairchild-Republic A-10. Ez a csatarepülőgép a hidegháború ikonikus résztvevője, a keleti tömb harckocsijainak egyik legfőbb ellensége, de aztán a 2000-es évek konfliktusainak is az egyik főszereplője lett, ott is megtalálta és megállta a helyét. A hivatalosan Thunderbolt II-nek, nem hivatalosan – és ismertebb nevén – Warthog vagy Hognak nevezett típus ismertetője következik.

a-10_nyito.jpg

(forrás)

 

A közvetlen légi támogatás igénye

A gyalogság körében immár évtizedek óta töretlen népszerűségnek örvendő A-10 létrejötte a legkevésbé sem ment simán, hiába bizonyosodott be hasznossága, sőt, nélkülözhetetlensége számtalan alkalommal. Az Egyesült Államok Légiereje (USAF), mely 1947 óta független a szárazföldi hadseregtől (US Army), a sugárhajtású korszak elején, az ’50-es években a csapatok támogatását másodlagos feladatnak tartotta. Ez visszaköszönt a pilóták körében is, hiszen a légiharchoz képest lenézett dolog volt a felszíni célok elleni bevetések teljesítése, azaz a „sárdagasztás”. A meghatározó, világháborús tapasztalat még mindig az volt az akkoriban hatalmas stratégiai és közepesbombázó-flottával rendelkező légierőnél, hogy az ilyen bevetések, na meg az arcvonal mögöttes területének támadása (angolul: interdiction, magyarul hivatalosan: légi lefogás) fontosabb, és nem mellesleg hatékonyabb is, mint a célok „egyenkénti” megsemmisítése, már a harctéren. Persze ez utóbbi feladat a korabeli, nem irányított rakétákkal és a csöves fegyverzettel valóban igen veszélyes volt, hiszen ennek során még kézifegyverek koncentrált tüze is végezhetett egy-egy repülőgéppel, köszönhetően a nagyon kis repülési magasságnak. Ha ez nem lett volna elég, a saját csapatoktól karnyújtásnyira is lehetett az ellenség, azaz a hiba kockázata, és így a baráti tűz veszélye óriási volt.

A szóban forgó időszak egyébként is az atomcsapások mindenhatóságába vetett hitet és – a sugárhajtás révén – a sebesség drasztikus növekedését hozta magával. Lényegében úgy tűnt, pont a sebesség védi meg immár a repülőgépeket a lelövéstől, tehát jobb is lesz, ha nem repkednek a gépek alacsonyan és lassan. A kor tipikus terméke volt a Republic F-105-öse, mely gyorsan és alacsonyan repült, fő fegyverzete pedig egyetlen, belső térben hordozott atombomba volt. Az USAF szerint az éppen nem légicsatában, esetleg fix, előre kiválasztott célok támadásában részt vevő vadászgépek, vadászbombázók majd – mintegy mellékesen – beugranak a felszíni alakulatok közvetlen támogatási igényére – ha épp ráérnek persze, tekintettel „fontosabb” feladataikra. Egyébként is, egy légiharcra kiképzett pilóta könnyedén megbirkózik az ilyen, másodlagosnak mondott feladatokkal. Tehát – úgymond – egyféle taktikai repülőgéptípus a szinte csak légiharcra kiképzett pilótákkal majd elég lesz a harctér felett mindenre, és ez még logisztikailag is igen előnyös lesz. Ha az erőforrásokat egy egyfeladatú, támogató típusra fordítanák, az pénzkidobás lenne a fentihez képest, meg azért is, mert biztosan nagyon sebezhető lenne egy ilyen, természetesen jó lassú gép. Úgyhogy az egyenes szárnyú, ezért az F-86-oshoz képest elavultnak minősülő F-84-esek, a világháború talán legjobb amerikai vadászának tartott (már P- helyett) F-51-esek, és hasonló gépek repültek Koreában is a front felett, még ha akadtak is a feladatra jobban megfelelő AD Skyraiderek is.

Az elemzők mintha ignorálták volna a francia gyarmati háborúk és a koreai háború tapasztalatait, ahol nem egyszer előfordult, hogy még a léghűtéses csillagmotoros vadászgépek (pl. F4U), melyeket kis magasságban vetettek be a földi célok ellen, extrém esetben egyetlen kézifegyver-lövedéktől lezuhanhattak, ha az olajhűtő rendszert érte a találat.

f-84.jpg

(forrás)

A Republic Aviation a maga idejében jelentős szereplő volt az USA repülőgépiparában. Legismertebb típusai között ott a P-47 Thunderbolt, ami a második világháborúban töltött be – többek közt – fontos, földi harcokat támogató szerepkört. A fenti képen viszont már az F-84 van, ami pedig hasonló feladatokat látott el, csak a következő, nagy amerikai háborúban, a koreaiban. A rajzon is épp közvetlen légi támogatás közben látható. Alul pedig az F-105 Thunderchief, ami az ezutáni, tehát a vietnami háborúban tartozott a főbb szereplők közé, és összehasonlítási alapként többször lesz róla szó a következőkben

f-105.jpg

(forrás)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Korai, alacsony észlelhetőségű tanulmányok és kísérleti gépek, 2. rész

A korai lopakodókról szóló sorozat 2. része foglalkozik az F-117-esig vezető úttal, és számos, meg nem valósult tervezettel az ATB, ATF, ATA, A/F-X programokból. Az első rész ITT.

 

DARPA: XST

A következő „lopakodó” programot ezúttal már a DARPA bonyolította le, Experimental Survivable Testbed (nagy túlélőképességű kísérleti eszköz), azaz XST néven. A jom kippuri háborút elemezve az a riasztó következtetés adódott, hogy a NATO légiereje 2 hét alatt felmorzsolódna a VSz légvédelmén egy teljes körű, de nem nukleáris európai összecsapásban. Ezért a Fejlett Védelmi Kutatások Ügynöksége, vagyis a DARPA öt gyártót keresett meg, hogy azok egy alacsony észlelhetőségű csapásmérő típust tervezzenek. E cégek közül azonban a Fairchild és a Grumman elutasította a részvételt, a General Dynamics alapvetően aktív zavarást javasolt, és csak az MD és a Northrop reagált a valódi feladatra. Eredetileg a megrendelő arra kereste a választ, hogy mik azok a maximum értékek a különböző tartományokban, amelyekkel „láthatatlan” tud maradni egy elég kis távolságig egy repülőgép, és hogy ha ezek megvannak, tud-e ilyen repülőgépet készíteni a pályázó. Bevethető típus elkészítése nem volt cél.

 

Az MD első terve a pályázat kapcsán a Model 286 (máshol: 268) volt. Az MD a korábbi, Model 226 tapasztalatait is figyelembe vette, de teljesen új rajzokat készített. A deltaszárnyú gépen a felül, középen lévő, a pilótafülke miatt osztott beömlők rövidek voltak, szintén rövid kiömlőkkel, melyek bőven a szárny/törzs felett végződtek, jelentős rejtést adva az alulról felnéző infravörös szenzorokkal szemben. Ugyanezt oldalról kettős, befelé dőlő függőleges vezérsíkok biztosították.

tumblr_inline_o1d798ftdi1t90ue7_1280_1.jpg

(forrás)

A McDonnell Douglas Model 286

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Korai, alacsony észlelhetőségű tanulmányok és kísérleti gépek, 1. rész

A munka ünnepének napján kiderül, milyen, a különféle érzékelési módszerek elől rejtve maradó repülőeszközökön dolgozott az USA, mielőtt eljutott az első, sorozatban is gyártható ilyen típusáig.

A kétrészes bemutatóban az alacsony észlelhetőség szinonimájaként, angol rövidítésekkel való dobálózás helyett, a közkeletű és közérthető “lopakodó” kifejezés is többször szerepelni fog. Konkrétan csökkentett észlelhetőségű típusról egyről sem lesz szó, de ez a kifejezés is előkerül annak eredeti értelmében, nem pedig a mai, csoportosításként használt jelentésében.

mcdonnell-model-226-458-in-flight-a_1.jpg

(forrás)

 

Az 1970-es évekre a szovjet légvédelem lehetőségei jelentősen megnőttek. A folyamatos továbbfejlesztés alatt álló Sz-75 (SA-2) mellé megjelent a kisebb magasságban is hatásos Sz-125 (SA-3), a mobil 2K11 (SA-4), majd a 2K12 (SA-6) is. A rakétakomplexumok védelmét is szolgálta a ZSzU-23-4 Silka (és a sorozatban nem gyártott ZSzU-37-2 Jenyiszej), míg nagy hatótávú, telepített rendszerként az Sz-200 (SA-5) készült el. A nagyméretű rakétával harcoló SA-5-ösön kívül az összes rendszer igen nagy veszélyt jelentett immár a nyugati taktikai repülőgépekre. Ezt első kézből tapasztalta az Amerikai Egyesült Államok a vietnami háború során, valamint a közeli szövetséges Izrael az 1973-as, jom kippuri háború alatt.

Ebben a légvédelmi arzenálban közös volt, hogy rádiólokátorokat használt a célok kereséséhez és megtámadásához is. (Legtöbbször ugyan volt kiegészítő, optikai megoldás, de ez korlátozottan, leginkább nappal, jó időben működött csak.) Logikus volt, hogy kellene valamilyen megoldás, amivel a radarokat hatástalanítani lehet, töredékére csökkentve a komplexumok képességeit. Az USA több irányba is elindult. Kézenfekvő módon, az ütegek és radarok megsemmisítése volt a közvetlen megoldás, de ez – tekintettel az ezeket óvó, csöves légvédelemre, és persze magára a célpontra – nem kis kockázattal járt. Ez az irány lett a Wild Weasel nevű, specializált repülőegységekben kicsúcsosodó megoldás. Első ízben drónokat is alkalmaztak, melyek felderítették, aktivitásra kényszerítették, (meg)zavarták a légvédelmet. A nyugaton már a második világháborúból is ismerős, elektronikai ellentevékenység is jó ötletnek tűnt. Ezzel foglalkoztak már addig is, és a nagyobb gépeknek más védelmi lehetősége nem is nagyon volt. Azonban még e téren is jelentős felfutásra volt szükség. Felmerült még egy, egyébként szintén nem teljesen ismeretlen, de azért addig parlagon hagyott megközelítés is. Mi volna a helyzet, ha maguk a repülőgépek jelentenének nagyon nehezen bemérhető célpontot, így hatástalanná téve a védők fegyvereit?

full-30977-49109-23.jpg

(forrás)

Hogy ne mindig az Sz-75 (SA-2) legyen ott illusztrációként: a mobil 2K12 Kub (SA-6) egy radart és egy rakétákat vivő járműve egy nyílt napon – ez a típus okozta a legnagyobb fejfájást az izraeli légierőnek 1973-ban

stealth-reduced-radar-detection_h.jpg

(forrás)

Az alacsony vagy csökkentett észlelhetőség eredeti elképzelése és valódi előnye ezen az egyszerű ábrán kiválóan látszik. Egy komoly légvédelmi rendszer átfedő radarokkal védi a kijelölt zónát, hogy ne lehessen köztük átjutni. Azonban ha a normál repülőgéptípusokra számított észlelési távolságokat (szaggatott vonalak) kisebbre kell venni, mivel csak kisebb radarjelet produkál a célpont (teli kör), a támadónak nyert ügye van. Vagy átcsúszhat a zónák között, vagy annyira meg kellene növelni a légvédelmi egységek számát, ami elfogadhatatlanul drágává tenné ezt a rendszert a védekező fél részére

 

Az ötlet – legalább – két okból sem volt teljesen új. Az egyik, hogy már az U-2 esetében is megpróbálkoztak az észlelhetőség csökkentésével. Ehhez a radarhullámokat elnyelő (abszorbeáló) anyagok (angol rövidítéssel: RAM, radiation-absorbent material) használata volt szükséges, mivel ez csak egy utólagos kiegészítés volt. Azonban ismert volt, hogy a repülőgép formája eleve lehet olyan, ami csökkenti a hatásos radarvisszaverő keresztmetszetet (RCS, radar cross-section). Ismert volt, mivel a Northrop csupaszárny bombázói, az XB-35 és az YB-49 tesztrepülései alatt (is) kiderült mindez, már a ’40-es, ’50-es években. Azonban ezek csupaszárny kialakítása nem volt megfelelően kezelhető a korban – pláne a bombázók idején. De a kulcs mégiscsak a forma volt, ami minimalizálni képes a radar vevőjébe visszatérő jeleket. Ennyi volt maga az alapelv – a RAM alkalmazása emellett már csak hab volt a tortán.

 

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Convair B-36 „Peacemaker”, 1. rész

Ahogy a Köszöntőben jeleztem, lesz “reboot” (vagy ezúttal inkább “extended cut”) posztsorozat is. Az első ezek közül a Convair B-36-ost bemutató, mely a korábbi verzió kibővített, több képpel illusztrált változata.

A ’40-es években, még a világháború alatt tervezett interkontinentális bombázó, a B-36, az ’50-es években végül a Stratégiai Légiparancsnokság első számú nukleáris elrettentő eszköze lett. Minden idők egyik legnagyobb és legnehezebb harci repülőgépének pályafutása alatt viharos gyorsasággal változott a történelem, a katonai igények és elképzelések, és a technikai feltételek is. Mindez a B-36 egy-másfél évtizedét a repüléstörténet egyik páratlanul sokszínű fejezetévé tette.

alapkep.jpg

Interkontinentális bombázó a II. világháború idejéből

Amikor az Egyesült Államok Hadseregének Légi Hadteste (USAAC) közétette a később B-36 néven ismertté vált bombázórepülőgép megépítéséhez vezető követelményeket, a naptár még csupán 1941-et mutatott. Akkoriban hihetetlen elvárásokat: 725 km/h-s csúcssebességet, 13700 m-es szolgálati magasságot és 4500 kg-os bombateher 8000 km-re való eljuttatását támasztottak az új konstrukcióval szemben. 440 km/h-s utazósebességet és 32,5 tonna feletti, rövid távra szállítható maximális bombaterhet is előírtak még. Az interkontinentális bombázóra azokban a napokban nagy szükség mutatkozott, mivel úgy tűnt, hogy Nagy-Britanniát is bármikor elfoglalhatja a Harmadik Birodalom, így aztán az akkori bombázók, európai bázis híján, használhatatlanok lesznek ellene. A feladat nagyságát az is jól jelzi, hogy a gyártóknak épp hogy a háború előtt sikerült megoldaniuk az Atlanti-óceán elfogadható módon való légi átszelését, utasokat szállító gépekkel, vagy, hogy a 725 km/h-s sebességet csak néhány tonnás vadászgépek érték el legfeljebb akkoriban.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….