A Fairchild-Republic A-10 csatarepülőgép, 6. rész

A Warthogról szóló ismertető keretében elérkezett az idő az A-10 közismert és védjegyévé vált fedélzeti gépágyúja, a General Electric GAU-8/A Avenger ismertetésére. De a szintén az általánosan a típushoz társított AGM-65 Maverick, és a többi, az A10A-k által bevethető fegyver is a terítékre kerül. A sorozat előző része ITT, az első pedig ITT olvasható.

 

A General Electric GAU-8/A Avenger gépágyú

A fegyver

Rögtön kell némi pontosítást tenni, mivel a fejezet helyesebb címe: az A/A49E-6 Gun System, azaz ágyúrendszer. Hiszen a hatalmas, hétcsövű, Gatling-rendszerű GAU-8/A mit sem érne a lőszertartály (jele: M548), a továbbító és a többi segédberendezése nélkül. Ezekkel együtt a rendszer teljes hossza 6931 mm, amiből 2299 mm-esek a csövek, és 1820 mm a lőszertartály, melynek átmérője 880 mm. A teljes tömeg – lőszerekkel együtt – 1828 kg, amiből maga az ágyú 281 kg. Előbbi érték az A-10 üres tömegének 16%-a! Emiatt a kiszerelés előtt egy támasztékot kell a gép farokrésze alá tenni, nehogy az hátra billenjen. A rögzítés a csőköteg kb. felénél kettő, és hátul, a végénél négy ponton történik. A forgócsöves amerikai gépágyúk sajátja a nagy energiafelvételű külső meghajtás, mely jelen esetben hidraulikusan működik, és mindkét kör elláthatja ezt a feladatot. Együttesen 77 lóerővel hajtják a lőszertovábbító rendszert és magát a csőköteget. A továbbító a hatalmas tűzgyorsaság miatt hevedertagok nélküli, nehogy azok megnyúlása miatt elakadjon az ágyú. Az üres hüvelyeket visszavezetik a tartályba, és újra felhasználhatóak. Ez összefüggésben van azzal is, amiért a leváló köpenyes megoldást elvetették, vagyis, hogy nehogy véletlen a hajtóművekbe juthasson egy hüvely. A nagyméretű hüvelyek ezen felül még a borításban is kárt tehetnének.

A tűzgyorsaság kezdetben 4200 lövés/perc (+200/-600) vagy a fele, 2100 (+/-200) lehetett, de aztán a Battelle deflektor miatt 3900-ra kellett korlátozni a felső értéket, míg a kisebbet elhagyták. Az egyik hidraulikakör kiesése esetén még működhet a feles sebességgel a gépágyú. A fix tűzgyorsaság mellett 557 lőszert lő ki minden egyes cső percenként. A felpörgési idő miatt az első másodpercben 50 lövés a számított tűzgyorsaság. Elméletileg lehetséges a teljes javadalmazást is kilőni megszakítás nélkül, ami kb. 18 másodperces tűzcsapásnak felel meg. Ennek persze a valóságban nincs értelme, ezért 1 vagy 2 másodperces sorozatokat állítottak be (az esetleges ingadozások miatt 35-65 lövés/sec). A teljes tár ellövése az élettartamot nagyban csökkentené a rendkívüli mechanikai, de még inkább hőterhelés miatt. Ezzel együtt az USAF csövenként 20.000 lövést vár el a teljesítményadatok érdemi csökkenése nélkül, azaz a csőköteg élettartama ennek a hétszerese, 140.000 lövés, ami egészen kiváló egy ilyen erős eszköztől. A pilóta számára a lőszermennyiséget egy tízesével számoló kijelző mutatja.

051128-f-1234p-008.JPG

(forrás)

Fent a kiépített, állványon lévő GAU-8/A, lent pedig a sematikus ábrája, a fontosabb részegységekkel

gau-8_sem.JPG

Verlinden 32. o.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Fairchild-Republic A-10 csatarepülőgép, 5. rész

Ez a rész az A-10 felépítését, műszaki megoldásait, belső rendszereit mutatja be, mindenhol átszőve a túlélőképesség növelésére tett lépésekkel. Végül aztán a Hog repülési teljesítményéről is szó lesz. A sorozat előző része ITT, az első pedig ITT olvasható.

 

 

Egyszerű, de egyedi kialakítás

Az A-10A-t szubszonikus repülésre, földközeli manőverezésre és a bekapott találatok elkerülésére, de legalábbis túlélésére tervezték. Az 500 fős mérnökcsapatot Elliot Kazan vezette. Munkájukból egy teljesen egyedi, mással összetéveszthetetlen formavilágú repülőgép lett. A sérülésállóságot biztosító megoldások nem is választhatóak el a gép leírásától.

 

A viszonylag szögletes és tompa orrban – a feladatkörre és a korabeli technológiára tekintettel – nincs beépítve radar, de még rádió-távolságmérő sem. Ezek helyett az orr alját a gépágyú jókora csőkötege foglalja el, mellette az orrfutó, míg felül a légi utántöltést biztosító csatlakozó. Rögtön a szokatlan jegyek közé tartozik, hogy az orrfutó a menetirány szerint nézve jobbra van eltolva, míg a GAU-8 balra, mivel csak így fértek el egymás mellett. De ez az eltolás pontosan kiszámított a gépágyú esetében, mivel annak az éppen tüzelési pozícióba forduló csöve – bár folyvást a következőről van szó – mindig azonos pozícióban van. Ez az a pozíció, ami viszont pont a gép hossztengelyébe esik, kioltva így a legyező irányú nyomatékot, ami pedig nem lenne csekély az óriási tűzfegyvernél.

teto.PNG

Neubeck 30. o.

A kabintetőt meleg időben gyakran hagyják nyitva, némi szellőzést biztosítva a földön álló, felforrósodó fülkének. Ezzel a nyitott tetővel akár 93 km/h sebességig is lehet gurulni. Belül, a kereten három visszapillantó tükröt is elhelyeztek

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Fairchild-Republic A-10 csatarepülőgép, 3. rész

Ebben a részben az A-10 gépágyújának eredetéről lesz szó részletesen, valamint, hogy hogyan dőlt el az erre, és a magára a repülőgépre vonatkozó verseny. Ennek örvén kerül sor a Northrop (Y)A-9 rövid bemutatására is. A sorozat előző része ITT, az első pedig ITT olvasható.

 

Út a GAU-8/A győzelméig 

A gépágyú az A-X talán legfőbb, de mindenképpen a leglátványosabb elemévé vált, miután az előzőleg nagy kérdést jelentő hajtómű helyzete tisztázódott a kétáramú gázturbina formájában. A tűzfegyver feladatát megerősítette, hogy a koncepcióanyag a Close Air Support Gun címet kapta, kétséget sem hagyva az eszköz célját illetően. Bár kezdettől az M61 Vulcan felnagyított változatáról beszéltek az A-X résztvevői, ez a beszerzési program is több, már meglévő, rivális eszköz elutasítása után került csak sínre. Az egyik, szóba jöhető, már folyamatban lévő fejlesztés a Vehicle Rapid-Fire Weapons System-Successor (VRFWSS), igazán kiváló névre hallgatott, és a US Army új, az M113 családot felváltó gyalogsági harcjárműve számára készült. A számos stációt megjárt fegyver végül a széles körben elterjedt M242 Bushmaster, 25 mm-es gépágyú lett – de csak a ’80-as évekre. Az A-X számára még csak nem is ez a lassú fejlesztés volt a baj, hanem, hogy a lőszert leváló köpenyesre tervezték a jó páncéltörő képesség érdekében. Ezt viszont a légierő sehogyan sem fogadhatta el, mert egyértelmű hibalehetőség volt a leváló részek hajtóművek általi beszívása. Ezt a kockázatot egy repülőgépnél sem lehetett vállalni. Ha már más ágyú kellett, azért természetesen a manapság is varázsszónak számító, haderőnemek általi, közös használatot is megpróbálták, de ezzel se sokáig jutottak. A tengerészeti, hordozófedélzeti típusoknak hatalmas lett volna a 30 mm-es, többcsövű eszköz, míg a hadsereg közölte, hogy az övénél kisebb – bár azonos űrméretű – lőszer az ő számára nem biztosit elég átütőerőt. Ez nem csoda, egyrészt a kisebb méret miatt, másrészt, mert e feladatnál sokat számított, hogy az A-X több száz kilométer per órával repülve, ennyivel növelte a lövedék kezdősebességét, ami szárazföldi járműveknél értelemszerűen nem volt meg.

3036_117_320-kca-oerlikon.jpg

(forrás)

Elég masszív volt azért az Oerlikon 30 mm-ese is. Itt már a KCA látható, a 304RK rendszeresített verziója

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Fairchild-Republic A-10 csatarepülőgép, 2. rész

A sorozat második része az A-X program különféle előterveit mutatja be, együtt az új gépre vonatkozó elvárások formálódásával, kikristályosodásával. Az előző, egyben első rész ITT olvasható.

a-10_art.jpg

(forrás)

 

Formálódik az A-X

Az előzőek során megfogalmazott elvárásokat úgy tekintették, hogy hozzájárulnak a költségek és a határidők tartásához. Mégis, azért látszott, hogy ez a nagyon szoros ütemezés nagyon kockázatos is egyben. Ezt tartani eleve csak úgy volt lehetséges, hogy a sokak által favorizált, két, legjobb tervből épített prototípus összehasonlító repülései helyett csak a tervezési fázisból, azaz papírokból eldöntött, egyetlen jelentkezőnek adnak esélyt a gépe tényleges megépítésére. Másrészt, már ekkor egy éves csúszást emlegettek néhányan, amiből fél évet mintegy „beismertek” az ütemezés ’68 májusi felülvizsgálatakor, az ún. Concept Formulation Package (CFP) szakasz kezdetén. Egy gép árát, ha 600/400 darabos megrendeléssel számoltak, a légcsavaros típusnál 837/937 ezer dollárra tették, és 989/1092 ezerre a sugárhajtásúnál.

 

A CFP során három feladatként fordították le a korábbi igényeket, melyek közül az első kettőt egymás kiegészítésének, egyben a fontosabbaknak tartottak. E feladatok a közeli tűztámogatás, a fegyveres kíséret és a fegyveres felderítés voltak (Close Support Fire [CSF], Armed Escort [AE], and Armed Reconnaissance [AR]). Utóbbit azért vették mellékesebbnek, mert az előző kettőre alkalmas gépet aztán könnyen tovább lehetett alakítani (fejleszteni) erre a bevetéstípusra, és ráadásul más, ígéretes projektek, elsősorban az AC-130 gunship is készülőben volt már e célra. A CSF és AE bevetésekre megfelelő, új repülőgép már alkalmas volt az AR végrehajtására éjjel-nappal, vizuális célfelderítéssel, tehát már csak a rossz idős képességre volt szüksége e téren. A kis magasságon is megfelelően manőverezhető A-X – melynél ugye ez alapvető elvárás volt – csak a nap 5-14%-ában nem tudott volna bevetéseket repülni az időjárás miatt az AR feladatú, kiegészítő elektronika nélkül, amit minden további nélkül elfogadhatónak vettek. Ezt a tartományt, amelyhez úgy vették, hogy 300 m-es felhőalap és 1600 méteres látótávolság kell az új gépnek, Délkelet-Ázsia, Korea és Európa időjárási adataiból számították ki.

Az A-X-nek gyorsan kellett tudnia reagálni a harctéri helyzetre, de ez nem azt jelentette, hogy nagy sebességre volt szüksége a célok gyors eléréséhez – amint azt egyébként az USAF számos tagja gondolta. Ehelyett azt a képességet kellett ez alatt érteni, hogy egy előretolt, gyenge felszereltségű bázisról tudjon működni, és onnan kiindulva, a harcmező felett sokáig tudjon várakozni a célpontok felbukkanására. Ehhez kapcsolódott, hogy mind a hadsereg, mind a légierő kommunikációs rendszerével kompatibilisnek kellett lennie. Ha a gép már odaért a csatatérre, ott megsemmisítő tűzerővel kellett lecsapnia, amihez a gépágyún felül bombákat, irányított és nem irányított rakétákat is tartalmazó, sokoldalú fegyverzetre volt szüksége. Hogy eközben ne lője le az ellenség nagy koncentrációjú csapatlégvédelme, számos fenyegetéssel szemben kellett ellenállónak lennie. A kézifegyverek és könnyű géppuskák tüzén kívül a szovjeteknél általános 14,5 és 23 mm-es lövedékek találatát is ki kellett bírnia, csakúgy, mint a kis hatótávú légvédelmi rakétákét. Ehhez kis méret, jó manőverezőképesség, illetve passzív védelmi megoldások kellettek, úgy mint redundáns rendszerek használata, a fontos részek és a pilótafülke páncélozása, és az infravörös kisugárzás elrejtése. Ugyancsak erre szolgált, hogy a fegyverelektronika lehetővé tegye a harci teher gyors célba juttatását, csökkentve a ténylegesen harccal töltött időt. De még ezzel együtt is tartózkodni kellett a bonyolult megoldásoktól, hogy könnyen karbantartható, javítható, ezáltal gyakran bevetésre küldhető legyen a gép, mégpedig a már említett, rosszul felszerelt, frontközeli repterekről. Ez ráadásul rövidebb fejlesztési időt és kisebb költségeket is jelentett a várakozások szerint. Összefoglalva tehát, az elemzések alapján A-X számára a (gyors) reagálási képességet, a nagy pusztítóerőt, a fokozott túlélőképességet és az egyszerűséget azonosították, mint négy fő jellemzőt. Ezeket aztán olyan, immár konkrét számokkal is mérhető paraméterekre lehetett átváltani, mint a pályaigény, a hatósugár, az utazósebesség és az őrjáratozási idő. Ez utóbbit, kombinálva a napi bevetésszámmal, előállt, mennyi repülőgép, és ebből következően mennyi fegyverzet kellett a folyamatos harctéri jelenléthez. Szintén a bevetési mennyiséggel függött össze az egy repült órára jutó munkaórák száma a kiszolgáló személyzetnél, amellyel egyben mérni lehetett, mennyire jól teljesült az egyszerűség követelménye. A vietnami tapasztalatok alapján ugyanis harmadannyi munkaórának elégnek kellett lennie a bonyolultnak számító típusokhoz viszonyítva.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A General Dynamics F-16XL fejlesztése, 1. rész

A kifejezetten esztétikus General Dynamics F-16XL az amerikai vadászgéptervezés egyik aerodinamikai csúcsterméke. A szép vonalú, kettős nyilazású deltaszárny segítségével a könnyűvadász F-16-osból egy kísérleti vadászbombázó készült, melynek története sokkal több, mint az F-15E ellen elvesztett tender. A NASA dedikált kiadványa alapján ez a sztori következik most.

general_dynamics_f-16xl_2_big.jpg

Az F-16XL eredete

Egy jobb F-16…

1976-ban, nem sokkal az F-16A szolgálatba állítása után a gyártó, a General Dynamics (GD) megkezdte vadászgépe lehetséges továbbfejlesztésének vizsgálatát. A hagyományos módon történt képességjavítás révén napjainkra tucatnyi változatban létezik a Fighting Falcon, de akkoriban ezeknél sokkal egzotikusabb ötleteket tanulmányoztak. Alapvetően aerodinamikai változtatásokban gondolkoztak, mégpedig elég komolyakban. Teljesen új szárnykialakításokról volt szó, így előrenyilazott (FSW, forward-swept wing), kettős nyilazású delta (cranked-arrow wing), és hagyományos, 60 fokban nyilazott deltaszárny plusz kacsa vezérsíkok szerepeltek az első vázlatokon. Az eredetivel nagyban egyező, 40 fokos nyilazású trapézszárnyra is született elképzelés, amely könnyű, kompozit műanyagok használata révén azonos tömege mellett nagyobb felületű és fesztávolságú lehetett. Ez volt az azonos súlyú kompozit szárny, angolul equally weight composite [wing], EWC. Ezekhez az átalakításokhoz adott esetben hosszabb törzs is járhatott.

Az elsődleges cél a nagyobb harci hatósugár biztosítása volt, ami nagyobb mennyiségű üzemanyagot igényelt, melyet pedig leghatékonyabban a növelt belső térfogatú szárnyakban lehetett elhelyezni. Egyidejűleg többlet fegyverzet hordozása, jobb manőverezőképesség, kedvezőbb fel- és leszállási tulajdonságok, javított túlélőképesség is a célok között szerepelt. Nagyobb vonalakban mind a levegő-levegő, mind a levegő-föld harcászati jellemzők fejlesztését el kívánták érni, az eredeti F-16-osra alapozva. A többlet üzemanyag és terhelhetőség igényét elsősorban szem előtt tartva, a legfőbb kérdéssé a lehetséges szárnyak belső térfogata vált. Más jellemzők mellett ezt mutatja be az alábbi táblázat, referenciaként az eredeti F-16A szárnnyal.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Saunders-Roe SR.45 Princess repülőcsónak története, 3. rész

A záró részben az SR.45 különlegesebbnél különlegesebb átalakítási terveiről lesz szó, valamint a vízirepülőgépek helyéről a légiközlekedésben az ’50-es, ’60-as években. Az első rész ITT, az előző pedig ITT.

A Duchess-en és a “Queen”-en túl a Saunders-Roe természetesen foglalkozott más, a Princess-ből származó tervekkel is, de általában csak skiccek szintjén. Amelyek legalább a „P.” jelölést megkapták, a következők:

  • 110, felderítő-bombázó (1950);
  • 111, amfíbia (azaz beépített futóművekkel vízen és szárazon is leszállni képes gép);
  • 126, egy 8 méterrel nyújtott verzió 160 utasnak, 163,3 tonnás tömeggel;
  • 138, 12 d.H. Ghost vagy 10 RR Avon hajtotta variáns, de kiegészítve az emelőhajtóművekhez hasonló, egyszer használatos RR RB.93 Soar kisméretű turbinákkal (ezek célja nem ismert, talán STOL képességről van szó, aminek az értelme kétséges) (1950-52);
  • 145, nyolc, Napier Nomad típusú, kompaund dízelmotorral (!) (1951);
  • 152, a Duchess különböző variánsai pillangóvezérsíkkal (1952);
  • 164 és P.165, a Princess Napier Eland, valamint amerikai (Allison) légcsavaros gázturbinákkal tervezett verziói;
  • 173, a legrészletesebb tervezetek a Princess életben tartására 1953-55 között, amikhez B.E.25, Proteus 705/755, illetve Tyne hajtóműveket szántak, megnövelt törzselsőrésszel és vezérsíkokkal, 130-264 utas részére;
  • 173 szám alatt vizsgálták a később átszámozott AWACS verziót is, de egy légi vadászgéphordozót is, melynek vadásza a gyár SR.53 típusú, vegyes, gázturbinás és rakétás hajtású elfogója lett volna;
  • 193, az előbb említett AWACS, mely szárny alatti konténereivel légi utántöltőként is funkcionálhatott, illetve csapatszállítóként is tanulmányozták a 6, esetleg 8 db B.E.25-össel ellátott verziót;
  • 203, két Pratt & Whitney T57 (a J57-ből fejlesztve) és 4 db Tyne-nal felszerelt változat.

Mindebből jól látszik, hogy a nagy gépnek kétségbeesetten próbáltak feladatot adni a gyár mérnökei. Így esetleg legalább a már – részben – elkészült három törzset hasznosítani lehetett volna. Nem mellesleg pedig, a Saunders-Roe-t életben tartani a repülőgépes piacon.

193.jpg

Fent és lent is a P.193 Princess AEW, mely az XV232 lajstromot az egyik, valóban repült Nimrod MR.1 járőrgéptől „lopta” a kép erejéig. A terveken a „combat information center” kifejezés szerepel, de a gép egy légtérellenőrző lett volna, nem egy (dedikált) légi harcvezetési pont. A megnevezést azonban jól megválasztották, mert jelezte, hogy a P.193 nem csak egy radar a magasban, mint pár kisebb társa, hanem a saját repülőeszközök vezetését és légi utántöltését is megoldhatták fedélzetéről. Ehhez nagyon nagy hatótávot is vártak. Az S sávú APS-20 radarokat az összes, korabeli nyugati repülő radarállomás alkalmazta, a Grumman TBM-3W Avengertől a Lockheed EC-121-esen át a britek nagyöregjéig, az Avro Shackletonig (források: fenti, lenti)

aew.jpg

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A B-36 vetélytársai, továbbfejlesztése, és az NB-36H (az ismertető 6. része)

Az ismertető utolsó részében a sugárhajtású rokon, a hazai ellenfelek, valamint egy párját ritkító átépítés következik, a forrásokkal egyetemben. (A sorozat korábbi, azaz az első, a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik részei a linkeken!)

 

Váltás sugárhajtásra: YB-60

yb-60_color.jpg

Egy utólag színezett fotón az XB-60 (forrás: fb)

Ez a projekt a Boeing B-52 esetleges törlésénél szolgált tartalékként. Ahogy korábban már felmerült, most is először turbólégcsavaros meghajtást terveztek a „nyilazott szárnyú B-36-osnak”. Mégis, végül a Convair egy tisztán sugárhajtásos, nyilazott szárnyú B-36-átalakítással kereste meg a légierőt 1950. augusztus 25-én, amit az ’51. március 15-én meg is rendelt, úgy, hogy két, még nem elkészült B-36F-et alakítsanak át. Ekkor még a B-36G jelzést használták. Éppen egy évvel a Convair javaslata után, az elkészült mock-up vizsgálata után arra jutottak, hogy a jeteket turbólégcsavaros meghajtásra változtatják vissza újabb két év múlva, amikor majd megkezdődik a sorozatgyártás.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….