A Senior Citizen és társai, 1. rész

A modernwartech egy kétrészes sorozatban ered a nyomába a kifejezetten az amerikai, különleges alakulatok szállítására szolgáló repülőeszközök programjainak. Természetesen, röviden a kapcsolódó témák is szóba kerülnek.

 

Előfutárok

Amióta a légi csapatszállítás nagy léptékben debütált a második világháborúban, megvolt az igény egy olyan repülőeszközre, mely kifejezetten alkalmas e feladatra. A teherszállító repülőgépek, majd a háború legvégével megjelenő helikopterek nyújtottak bizonyos képességeket, de valami jobbat vártak volna a teoretikusok. A hiányt például a Tri-Service Assault Transport Program volt hivatott megoldani, ahol a Bellen, a Grummanen, a North American Aviationön és a Boeingen kívül a Vought-Hiller-Ryan vett részt, és nyert is az XC-142-esével. Az előbbi cég a hármasból időközben az LTV-vé vált, és mivel a fővállalkozó volt, onnantól LTV XC-142-esként hivatkoztak a típusra. A követelményeknek megfelelően az elfordítható szárnyú (tiltwing) repülőeszköz 32, teljesen felszerelt katonát, vagy 3,6 tonna terhet szállíthatott, és a helikopterek VTOL képességét egyesítette a légcsavaros gázturbinás merevszárnyúak sebességével. 1961-66 között zajlottak a tesztrepülések, de a képességek sikeres demonstrálása ellenére megrendelést nem hozott a fejlesztés.

(forrás)

A 17,7 m hosszú, 20,6 m fesztávú, legfeljebb 20 tonna felszállótömegű XC-142-esből 5 épült. Nagyobb magasságban majdnem 700 km/h-ra volt képes, utazósebessége tengerszinten is elérte a 460 km/h-t, azaz a korabeli helikoptereknél lényegében kétszer gyorsabb volt. Harci hatósugarát hivatalosan 370-760 km közé becsülték, ez is jóval több volt, mint egy helikopteré. Amint a fotó is mutatja, hajófedélzeti teszteket is végeztek vele. A négy elsődlegesen kívül épp, hogy kivehető a farokrészi nyúlvány tetején ülő, vízszintes, stabilizáló légcsavar is

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Három érdekesség a Lockheed A-12 történetéből

Bár a Lockheed A-12 kémrepülőgépe, az SR-71 elődje önmagában is kifejezetten érdekes, hiszen egy titánból épített, háromszoros hangsebességre képes deltaszárnyú volt, még ennek történetén belül is találni különleges epizódokat. Ezek közül következik három, a The Drive honlap Warzone rovata alapján.

A start előtt érdemes ránézni a blog előző posztjára, melyben két, Kelly Johnsonnal kapcsolatos videó szerepel.

Plazma-lopakodás

Az első közvetlenül összefügg a projekt alapvetéseivel, nevezetesen az észlelhetőség csökkentésével. Az U-2 leváltására már 1956-tól induló program a még nagyobb repülési magasság mellé ezúttal nagy sebességet is előírt, és mindezt a radarral való felderíthetőség nehezítésével is kombinálni kívánták. A lehetőségekhez képest ezt az utóbbi elvárást már az alapvető forma megalkotásakor is figyelembe vették, de ezen kívül is számos, további részmegoldást bevetettek ennek érdekében. Részben ennek volt alárendelve a beömlők mozgó kúpja is, de ide tartozott a hajtóműgondolák és a törzs oldalain lévő, elvékonyodó toldatok és a farkasfogas szerkezet alkalmazása, valamint a függőleges vezérsíkok adott szögű megdöntése is. Mindezt megfelelő, radarhullám-elnyelő anyagok és festés támogatta meg. Bár ettől az A-12 (fedőnevén Oxcart, azaz Ökrösszekér) még nem lett a klasszikus értelemben vett lopakodó repülőgép, mégis, érezhetően tudták csökkenteni a radarkeresztmetszetét. Ez csak egy irányból nem igazán sikerült: a hátsó rész felől nézve. A hatalmas kiömlőkkel ugyanis nem lehetett mit tenni, a 3 Mach tempóhoz ezekre szükség volt. Eleinte a későbbi lopakodó típusokon megjelenő, fémrácsos megoldást vizsgálták, de ezt hamar elvetették. Az óriási Pratt & Whitney J58 hajtóművekből áramló égéstermékek útjába tenni bármit is – a turbinán kívül – biztosan lehetetlen ötlet volt.

anti-radar.jpg

(forrás)

Az A-12 kialakításuk révén az észlelhetőséget csökkentő elemei

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Lézerfegyverrel felszerelt harci repülőgép egy lehetséges koncepciója

A mostani poszt több tekintetben is eltér a korábbiaktól. Ezúttal egy, még csak gyerekcipőben járó technológiához kapcsolódó, saját koncepcióról lesz szó: egy lézerfegyverrel ellátott harci repülőgépéről. Ezt két szakasznyi, összességében jó hosszú rész vezeti fel, megalapozva a maiaktól gyökeresen eltérő technológia használhatóságának hátterét. Ráadásul, a poszt szándékosan nem teljes, és a végén leírt módon, eredeti megjelenéséhez képest egy hét múlva egészült ki.

lockheed-laser-defense-system_resize_md.jpg

(forrás)

 

Egy haditechnikai eszköz tervezésének háttere

A poszt tárgyát képező, „elméleti” harci repülőgép figyelmen kívül hagyja az egyik legfontosabb tapasztalatot, melyről oly könnyű megfeledkezni a haditechnika területén, és melyről sajnos gyakran sokak meg is feledkeznek. Ez pedig az, hogy egy harci eszköz nem egymagában áll a csatatéren, ezért nem kizárólag a puszta adatai számítanak egy-egy összecsapás során. (Lásd a Jagdtiger esetét: papíron csodálatos királya a csatatereknek, de gyakorlatilag túlspecializált, ezért sebezhető.) Itt nem arról van szó, hogy ne lenne célszerűbb egy, az egyes területeken számszerűleg erősebb, jobb technikai eszközök alkalmazása. Vagy hogy a jól képzett és motivált személyzet szinte bármilyen, technológiabeli hátrányt ki tudna egyenlíteni. Egy, elsősorban konvencionális, azaz se nem hibrid, se nem kibertérben zajló háborúban vagy nagyon ritka, vagy régen rossz, ha egy-egy harci jármű egymaga kénytelen felvenni a harcot az ellenséggel. (Ezért nincsenek állig felfegyverezve a repülőgép-hordozók, hiszen saját repülőegységük és kísérőhajóik védik meg őket.) Egy harci eszköz tervezésénél figyelembe kell venni a tágabb környezetet is, melyben azt alkalmazzák. Ilyen a nemzetgazdaság teljesítőképessége, a háttéripar lehetőségei, az oktatási színvonal, mely a kezelőkkel szemben támasztott elvárásoknál fontos, és még számos, nagy mértékben befolyásoló, látszólag igen távoli tényező. (Lásd az Iowa osztály esetét a Panama-csatornával és az acélgyárak teljesítőképességével a tervezés és építés idején.) De magában a harcban is fontos, milyen körülmények várják majd az eszközt. Milyenek a támogató egységek, mekkora várható létszámfölényben vagy -hátrányban kell harcolni, áll-e rendelkezésre megfelelő mennyiségű és minőségű utánpótlás, javítókapacitás, stb.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Lockheed U-2 első bevetései /a sorozat 5. része/

Az egész sorozatot végül is az első részben már említett, NASA-s könyv miatt kezdtem el megírni, de a másik fő forrás a CIA egy kiadványa. Ezt pedig “hpasp” (ő a blog.hu-n) juttatta el számomra, még egészen régen, másfél éve. De végül hasznosult, úgyhogy köszönet neki az inspirációért is, nem csak a forrásanyagért! Más leírásokat is küldött nekem anno, amik elsősorban ennek és a következő résznek a témáját mutatták be, ezért jött el most az idő, hogy ezúton mondjak neki köszönetet!

Az U-2-esek a szocialista országok közelébe települnek, mindent kiderítenek a szovjet bombázók számáról, meg ha már arra járnak, a szuezi konfliktusról is. A nemzetközi helyzeten túl az elektronikai hadviselés is egyre fokozódik. Az előző rész ITT.

 

Az átrepülések előkészítése

Noha az U-2 7000 km-t repülhetett egyhuzamban, ez sem volt elég ahhoz, hogy az USA területéről érje el a Szovjetunió európai részét, ahol a fő céljai feküdtek. De szerencsére az amerikaiak szövetségesei csak északról nem vették körbe a Föld legnagyobb országát, így aztán megoldható volt a hidegháború kellős közepén egy baráti támaszpont igénybe vétele. Első körben a velük „különleges barátságban” lévő Egyesült Királyságot kereste meg Bissell, 1956. január 10-én. A Királyi Légierő és az MI-6 illetékesei igent mondtak, de a kormánnyal is meg kellett egyezni. Márciusra már maga Anthony Eden miniszterelnök hagyta jóvá, hogy a SAC által amúgy is használt Lakenheath bázist igénybe vehesse a program.

A Detachment A, azaz A Különítmény május 4-ére meg is érkezett Angliába. Hivatalosan a 4 gépet és pilótát számláló alakulat a légierő WRSP-1 százada volt, azaz a Weather Reconnaissance Squadron, Provisional (Ideiglenes Időjárás-felderítő Század) nevet viselte. Az ideiglenes jelző nem csak a titokzatosságot fokozta, hanem papíron is lehetővé tette, hogy a szokásos eljárásnak megfelelően, ne kelljen jelentenie a századnak a légierő magasabbegységei felé. 7-én még a NACA is kiadott egy közleményt, hogy a Lockheed egy 16-17 km-en repülő, új típusával fog az USAF Air Weather Service repülni, és a futóáramlásokat, azok hőmérsékleti és nyomáseloszlását, a felhőzetet és a kozmikus sugárzást fogja kutatni.

De Angliából egyetlen repülés sem történt. A Hruscsov áprilisi látogatása során történt „békaember-incidens”, majd egy U-2 nem kellően egyeztetett, az angol légvédelem riadóztatását kiváltó gyakorló repülése miatt Eden kihátrált a megállapodásból. Hát még, ha tudta volna, hogy a neki jelentett egyetlen gép helyett négy van az országban…

 

A nagyobb bajok előtt, június 11-én ezért Bissell az NSZK egyik legforgalmasabb repterére, Wiesbadenbe irányította át az A Különítményt – és erről nem szólt a helyi vezetésnek… Ennek megfelelően jókora feltűnést keltettek a különleges kinézetű U-2-esek, de közben már Giebelstadt repterét készítették elő számukra. Innen nem sokkal korábban Genetrix ballonokat is bocsátottak fel. Minden esetre az idő sürgetett, mert a légierő meteorológusai azt jelentették Bissellnek, hogy június 20. és július 10. között lesz a legjobb időjárás a felderítő fotók elkészítéséhez. Közben legyártották a J57-P-31 hajtóműveket, melyeket a gépek után küldtek, és ezeket a helyszínen építették be, létrehozva így az U-2B változatot.

b635283ccd9ab520ab8fc7903a1e1a1b.jpg

A CIA U-2 pilótáinak csoportképe (forrás)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….