Újabb könyvajánló és újabb Kamov, valamint új fotók régi posztokhoz (is)

Egy rövid vegyes poszt a nagy októberi 101. évfordulója előtt 7 nappal, a hosszú hétvégére!

 

Újabb e-könyv a htenger.blog.hu-ról

A poszt apropója, hogy ismét megjelent egy e-könyv Horváth Zoltántól:

https://htenger.blog.hu/2018/10/23/meg_egy_e-book

borito.jpg

 

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A B-52 nélkül

Ha már egy képes poszt volt a minap terítéken, jöjjön egy újabb, rendhagyó bejegyzés. A képlékeny, „mi lett volna, ha …” vonalon egy külföldi cikk és az ahhoz tett kiegészítéseim következnek, mégpedig a Boeing veterán harcosa, a B-52 Stratofortress kapcsán.

 

A nationalinterest.org oldalon Robert Farley által jegyzett, rövidebb gondolatkísérletben a szerző felvázolja, vajon mi történt volna az Amerikai Egyesült Államok Légierejével, ha a Boeing éveken át tervezett stratégiai bombázója, a B-52 elbukott volna a fejlesztés során. Amint azt a blogon a B-36 ismertetője is megjegyzi egy mondat erejéig (lásd lentebb a linket), a Stratofortress 1947-48 fordulóján majdnem a „meg nem valósult tervek” mappában végezte. A Boeing csak egy miniszteri alkuval tudta életben tartani a programot, amiben mindent megígért arra vonatkozóan, hogy a gép teljes áttervezésével a legújabb és igen kemény követelményeket (főleg sebesség és hatótáv) is teljesíti.

De nézzük meg, hogy mi történik, ha a Boeing ígéreteit nem fogadja el az elsőnek a légierő minisztereként (Secretary of the Air Force) tevékenykedő Stuart Symington Jr.! Az USAF számára egyhamar nem készülhetett el újabb nehézbombázó, ezért maradt a B-36 sorozatgyártása – ami a valóságban is megtörtént, hát még ebben a helyzetben. Korszerű, sugárhajtású típusként a nem stratégiai B-47 Stratojet rendelkezésre állt, meg persze a régi technológiájú B-50-esek. Mindez 1952-es első felszállásával a valóságban soha el nem jövő lehetőséget kínált a B-60-asnak, azaz a B-36 sugárhajtású változatának. Az eredeti cikk nem említi, hogy mi történt volna a Northrop csupaszárny fejlesztéseivel, a B-35/B-49 vonallal, de, ahogyan a valóságban is, ezeknek megmaradtak volna a technikai gondjai, és hatótávolságuk sem volt elég nagy. Ez megint csak a B-60 kezére játszik. A sorozatgyártott B-60 mellett a következő amerikai bombázógép az ugyancsak a Convair gyártotta B-58 Hustler szuperszonikus típus lett, 1960-as rendszerbe állítással.

b-60_all.JPG

A Convair B-60, az USAF első számú stratégiai nehézbombázója, fent még a betonon, lent már a levegőben, még YB-60-asként (források: fenti, lenti)

b-60_repul.png

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Rakétaindítás deluxe, 1. rész

A hidegháborús viszonyok között a nukleáris fegyverek túlélőképességének növelését minden lehetséges módszerrel vizsgálták. A hordozóeszközök és az atomfegyverek most következő párosításai igazán egyedülállóak voltak, vagy lettek volna, és az egyik ötletet a 2000-es években újra elővették! c5-galaxy-icbm-test.jpg

Rakétaindítás – csak nem úgy

Bár az interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) a stratégiai bombázók alkonyát hozták el a ’60-as évektől, kezdetben megbízhatósági és egyéb problémák mutatkoztak velük. Röppályájuk nagyon is kiszámítható volt, ami megkönnyítette az észlelésüket. Továbbá, a rakéták silókban, sőt, kezdetben egyszerűen a föld feletti indítópadokon álltak, amelyek fix helyszínt jelentettek, támadhatóvá téve őket. A bombázóknak viszont ekkoriban már folyt a rendszeres őrjáratozása, így egy részüket nem lehetett a bázisaikon megsemmisíteni első csapással sem. De mi lenne, ha a bombázók magukkal vihetnék a rakétákat a levegőbe?

Egy kattintás ide a folytatáshoz….