Svéd atomtengeralattjáró és nukleáris bombázórepülőgép

E posztban meg nem valósult tervekről lesz szó, de – ahogy az gyakran lenni szokott – ezek legalább olyan érdekesek, mint a hosszú történettel rendelkező haditechnikai fejlesztések, eszközök. Az különösen egyedivé teszi őket, hogy egy (modern) katonai nagyhatalom elgondolásairól lesz szó.

(forrás)

A Saab A 36 fantáziarajza, a legvalószínűbb változatában

 

Atomprogram Svédországban

A második világháború végére Svédország felismerte egy atomprogram potenciális előnyeit, amire elsősorban az angolszászok érdeklődése hívta fel a figyelmet az országban bányászható, urántartalmú kőzetek kapcsán. Hamar kiderült, hogy az urán alkalmas fegyverkészítésre, és ezért akarják megszerezni a kitermelési jogokat az angolok és az amerikaiak. Viszont, ha már bombát lehet belőle készíteni, felmerült az is, hogy ezzel lehetne elejét venni egy esetleges, szovjet támadásnak. A svédeknek nem voltak illúzióik a szomszédos Finnországban lezajlott harcokat, meg persze a háború végére gigantikusra duzzasztott Vörös Hadseregnek az erejét illetően. Emellett a polgári használat is szóba került, és így egy érdekes, a kormány és a magáncégek közös részvételével zajló program bontakozott ki, legalábbis az első időszakban. A különféle, politikai és gazdasági történéseket átugorva, 1955-re alakult ki a tervezett atomfegyver, melyet úgy terveztek meg, hogy bombaként hordozhassa egy repülőgép. A bomba maga egy 20 kt hatóerejűre becsült, közel fél tonnás, 0,35 m átmérőjű eszköz lett volna – a feltételes módból kiderül, hogy sosem épült meg. Időközben ugyanis, szintén politikai okokból, a katonai, majd a polgári atomprogramot is elvetette az ország. Addigra azonban bevetésének módjaival sokat foglalkoztak.

(forrás)

A bomba modellje

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Lockheed U-2 első bevetései /a sorozat 9. része/

Ahogyan a szuezi válság idején, illetve az angolok számára a Közel-Keleten repültek U-2-esek, úgy a világ más részein is. Ezekből következik néhány epizód, továbbá a Kína feletti, és a kubai rakétaválság idején végzett bevetések részletesebb bemutatása. A sorozat első része ITT, az előző pedig ITT.

 

U-2-esek a világ körül

Operation Kick Off néven a típus járt már Kuba felett a rakétaválság bevetései előtt is. Ezek voltak az első, Powers lelövését követő, légtérsértést jelentő bevetések az U-2 programban. 1960 nyarán döntés született róla, hogy derítsék fel a karibi ország haderejét, valamint hogy a felvételek révén földrajzi információkkal támogassák meg a Disznó-öbölbe tervezett ellenforradalmi inváziót. Nem sokkal a Szovjetunió feletti incidens után a bevetéstervezők azzal nyugtatták a döntéshozókat, hogy ezúttal még egy hajtóműhiba sem okozhat gondot, mert a gép egyszerűen vissza tud vitorlázni Floridába. Két, a texas-i Laughlin légibázisról induló, több mint 9 órás, kimerítő bevetés volt 1960. október 26. és 27-én, de a felhőzet miatt ismételni kellett. Ez három, Operation Green Eyes néven említett küldetést takart, november 27., illetve december 5. és 11-én. Már Kennedy alatt, kiegészítő repüléseket is elrendeltek (Operation Long Green, 1961. március 19. és 21.). Magát a partraszállást 15, Operation Flip Top kódnevű berepülés támogatta meg.

u-2_diamond_formation_lores.jpgEz a különleges fotó talán valóban az eredeti képaláírásnak megfelelően, az egyetlen alkalom, amikor négy, első generációs U-2 egyszerre repül, mégpedig gyémánt alakzatban. A képet Hervey Stockman készítette, 1957-ben, talán Németországban, miközben a gépek az áttelepítés utáni, bejárató repüléseiket végezték. Az aláírások nagyjából olvashatóak is: a vezérgépben Glen (Glendon) Dunaway, a képen neki jobbra Jake (Jacob) Kratt, a másik szárnyon Carl Overstreet, hátul pedig Carmine Vito (forrás)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Projekt 705(K) Lira/Alfa osztályú vadásztengeralattjáró, 4. rész

Az Alfát ismertető sorozat 4., egyben utolsó részében a tervezett továbbfejlesztésekről, a K-27 reaktorbalesetéről, az osztály leszereléséről, a nyugati reakciókról (találgatások, új fegyverek), illetve kiegészítésül a Projekt 661 (Papa) osztályról esik szó, és végül következnek a források. Az első rész ITT, az előző pedig ITT.

 

A Projekt 705 tervezett változatai, továbbfejlesztései: 705A, B, D

Az SzKB-143 hamar elkezdett foglalkozni az új, igen potens típus lehetséges átalakításaival, hogy a remek törzsből kihozzák, amit lehet. A szovjetek kvázi mániájaként említhető, tengerészeti robotrepülők alkalmazására tettek javaslatot a 705A szám alatt, és SSBN-né is át akarták tervezni a Lirát 705B néven. Előbbi a vadonatúj P-70 (vagy 4K66) Ametiszt robotgép, utóbbi a D-5 rakétakomplexum, vagyis az R-27, korai tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakéta (SLBM) – mindkét esetben 8 fegyver – indítására lett volna átépítve. Mindkettőnél a korábbinál sokkal nagyobb, de továbbra is igen áramvonalas tornyot kapott volna az alap hajótest, ezzel együtt némi hosszabbítást is. 1962-re el is készültek az előzetes tervek, amikor is hirtelen a CKB-16-hoz helyezték át a munkát. Ez meglepetés volt, és N. F. Sulcenko kitartó lobbizásának volt köszönhető, mint kiderült utóbb. December 11-én kerültek át a tervek a CKB-16-hoz, ahol V. V. Boriszov irányításával folyt tovább a munka, immár a 705A = Projekt 686 és a 705B = Projekt 687 számmal.

A 705B 1965-re már 12 ballisztikus rakétát hordozott volna, és többféle meghajtást és szonárt is számításba vettek az ajánlott tervezeteknél, sőt, közben a D-5M rendszerre kívántak áttérni. Bár ezek szerint ’65 augusztusában el is fogadta az állami bizottság a terveket, még később már a D-9 (R-29) SLBM-eket akarták felhasználni. Csakhogy közben az alapverzió katasztrofális problémái (lásd K-64) miatt az egészet lefújta a haditengerészet 1969. június 28-án.

705b_fekete.jpgFent a Projekt 705B avagy 687 makettje. Jól látszik a sokkal nagyobb torony, viszont a metszet a háttérben a ballisztikus rakéták elhelyezéséről nem biztos, hogy ehhez a modellhez tartozik. Lent a tengeralattjáró metszeti rajza a 2×4 R-27 vagy később R-29 rakétával. Míg előbbi 3000, utóbbi 8000 km feletti hatótávolságú (források: fenti, lenti)

705b_metszet.jpg

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Projekt 705(K) Lira/Alfa osztályú vadásztengeralattjáró, 3. rész

A 3. részben a Projekt 705-ösök építéséről, az első egység, a K-64 problémáiról, a szolgálatban tapasztaltakról, a illetve egyenként az osztály tengeralattjáróiról lesz szó. Az első rész ITT, az előző pedig ITT.

 

Hogyan lett a K-64-esből a világ leghosszabb tengeralattjárója?

A tervezés a számos, innovatív megoldást figyelembe véve annyira nem tartott sokáig, nagyjából 1960-tól ’68-ig. Utólag nézve azonban látszik, hogy több időt kellett volna rászánni a folyamatra, amelyet az első egység, a K-64 pályafutásának alakulása jelez. 1963 szeptemberében készült el az első komplett terv, de ezt már év végén módosították a flottával való egyeztetések után. Ekkor egyébként még mindig csak 18-20 fős személyzettel számoltak, de csak 38,5 csomó garantált sebességet vártak az SzKB-143-tól, és a tengeri próbákat az első egységgel 1966. harmadik negyedévére tűzték ki.

Mielőtt a gondokkal szembesültek az illetékesek, még három tucat Projekt 705 szolgálatba állítását fontolgatták. Ebből végül is a prototípusnak megfeleltethető K-64, majd 3-3 db „valódi” széria 705 és 705K, valamint egy megrendelt, de megépítésre mégsem került 705 lett – összesen tehát 7 hajó épült a két altípusból.

k-64_teszt.jpgTesztelése során készült fotó a K-64-esről (forrás)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

EMP teszteszközök: az EMPRESS II bárka és a TRESTLE

A posztban talán még a sokat látott törzsközönség számára sem igazán ismert területről, az (atomrobbantásból származó) elektromágneses impulzusokról és tesztelésükről lesz szó.

A modern élet, így a hadviselés alapját mindinkább a mögöttes elektronikai rendszerek jelentik. Azonban a hardver sérülékenysége ritkán említett téma, ellentétben a mostanra majdhogynem elsődleges fontosságúvá vált hekkertámadásokkal. Pedig a fizikailag pusztító nukleáris fegyverek bevetésének egyik, tulajdonképpen egyáltalán nem mellékes hatása az elektromágneses impulzus, angol rövidítéssel EMP létrejötte. Ez megbéníthatja az elektronikai rendszereket a robbanás tűz- és lökéshullámán kívül is.

 

Már a legelső atomkísérletektől kezdve nyilvánvaló volt az, hogy a lökéshullám, a hő- és ionizáló sugárzáson felül – mint az atombomba közvetlen hatásai – a kísérőjelenségek között van a nagy mennyiségű ionizált levegőrészecske, valamint a béta részecskék okozta zavaró hatás a rádióadások terén. Ez nem elsősorban a kommunikáció, hanem a radarok „megvakulása” miatt nagy gond. Egy megfelelően pozícionált robbantással még magasabb frekvenciákon is több tíz másodperces „zavarást” lehet létrehozni, ami jól előkészítheti a terepet a közvetlenül ez után érkező, tömeges csapásnak.

De még ennél is veszélyesebb egy, bizonyos tekintetben hasonló, de fizikai hátterét és hatását tekintve eltérő jelenség, a szóban forgó EMP létrejötte. Az atomfegyverek robbanása során felszabaduló energia kb. 0,1-0,5%-a realizálódik gamma sugárzás, azaz igen magas frekvenciájú fotonok formájában. Ezek a levegő atomjairól elektronokat szakíthatnak le, melyek mozgása végső soron hatalmas elektromos térerősséget generál, és ezzel tönkreteszi az erre fogékony eszközöket. Nagyjából 50 kV/m térerősség jöhet létre ilyenkor, ami már számos, ipari értelemben véve is szigetelőnek nevezett anyag átütési határát jelenti – nyilván a nem védett, vezetőképes kábelek, antennák, stb. esetében ez katasztrofális hatást jelent. Áramerősséget tekintve 100 kiloamperes (!) értékek is előfordulhatnak, amit persze nem sok minden visel el.

starfish_wide.jpg

A Starfish Prime nukleáris teszt 1962. július 9-én, Honoluluból nézve. Bár Hawaii 1445 km-re van a Johnston-szigettől, amely fölé célozták a Thor rakétával indított, W49 típusú hidrogénbombát, a 400 km magasan történt, 1,4 Mt-s detonáció miatt a fenti látvány fogadta a lakosokat és turistákat éjszaka. Tulajdonképpen sarki fényt láthattak a „szivárvány bomba partikon” résztvevők. Mellékesen az első távközlési műholdat, a Telstart, az első brit műholdat, az Ariel 1-est, és még 5 másikat is sikerült tönkretenni, de ezt a gamma sugárzás okozta (forrás)

Bár az USA egy nagy magasságú nukleáris tesztet megúszott pár, Hawaii szigetén kiégett utcai lámpával (lásd fenti kép), a Szovjetunió ázsiai része feletti egyik robbantás (No.184) során sikerült telefonhálózatokban 2500 amperes áramlökést produkálni, ami nyilván azonnal tönkretette a rendszert. Igaz, erre azért valamennyire gondoltak, mert direkt előre felszerelték mérőeszközökkel az érintett szakaszokat…

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Szovjet tervek nukleáris repülőgép-meghajtásra, 2. rész

Az atomhajtású szovjet tervek további bemutatása folytatódik a Tupoljev és az Antonov terveivel. Ahogy az lenni szokott, a legjobb forrásanyagok a megjelenés után kerülnek elő, így van ez a következő két képpel is, melyek még a Mjasziscsev-féle elgondolásokról szólnak. Az első rész ITT.

3ma.jpg

A Mjasziscsev kísérleti reaktoros tervezete, legalábbis rajzon, azért létezett a 3M-A-ra épülve is. Itt a reaktor minden más tervnél közelebb lett volna a személyzethez (forrás)

60_uav.jpg

Az M-60 pilóta nélküli variánsa. Fülke híján kivételesen szépen áramvonalazott, orrban lévő beömlőnyílást lehetett kialakítani. Ugyanez ITT színesben. (A felirat szerint: „a 60-as repülőgép „nyitott” nukleáris meghajtással”) (forrás)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A B-36 vetélytársai, továbbfejlesztése, és az NB-36H (az ismertető 6. része)

Az ismertető utolsó részében a sugárhajtású rokon, a hazai ellenfelek, valamint egy párját ritkító átépítés következik, a forrásokkal egyetemben. (A sorozat korábbi, azaz az első, a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik részei a linkeken!)

 

Váltás sugárhajtásra: YB-60

yb-60_color.jpg

Egy utólag színezett fotón az XB-60 (forrás: fb)

Ez a projekt a Boeing B-52 esetleges törlésénél szolgált tartalékként. Ahogy korábban már felmerült, most is először turbólégcsavaros meghajtást terveztek a „nyilazott szárnyú B-36-osnak”. Mégis, végül a Convair egy tisztán sugárhajtásos, nyilazott szárnyú B-36-átalakítással kereste meg a légierőt 1950. augusztus 25-én, amit az ’51. március 15-én meg is rendelt, úgy, hogy két, még nem elkészült B-36F-et alakítsanak át. Ekkor még a B-36G jelzést használták. Éppen egy évvel a Convair javaslata után, az elkészült mock-up vizsgálata után arra jutottak, hogy a jeteket turbólégcsavaros meghajtásra változtatják vissza újabb két év múlva, amikor majd megkezdődik a sorozatgyártás.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

VTOL ’60 – 1. rész: SATS, ZELL, és az EWR VJ 101C

Maradva a hidegháborús ’60-as években, néhány, függőlegesen fel (és le)szálló (VTOL) tervezetről lesz szó, nyugatról és keletről egyaránt, a teljesség igénye nélkül. Az ötletet a világháború után feltámadó német repülőipar három terméke adta, ezért elsőként ezek következnek.

ewr-vj-101c-1nyito.JPG

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Projekt 1144 Orlan/Kirov osztályú, nehéz nukleáris irányított rakétás cirkálók, 4. rész (újratördelt változat)

A négy részesre nyúlt Kirov cirkálós sorozat végén, a Nagy Péter bemutatása után egy orosz elemzés alapján néhány megállapítás és kérdésfelvetés következik a 1144-esek szükségességéről, hatásosságáról, elmúlt 30 évéről és jövőjéről. Az előző rész ITT, az első pedig itt érhető el.

nyito4.jpg

 

A ma az Orosz Föderáció Északi Flottájának zászlóshajójaként funkcionáló Nagy Péter pályafutása még Jurij Andropov néven indult, amikor 1986. április 25-én megkezdték az építését. Bár pontosan három év múlva a vízrebocsátás is megtörtént, ismét csak a szocializmus csúfos bukása miatt a legnehezebb rész, a cirkáló belső felszerelése nagyon elhúzódott. Így az 1992-ben szintén átnevezett hajó 1998. április 9-én, tehát majdnem 12 évvel az építés megkezdése után állhatott csak szolgálatba. Kiváltképp érdekes egybeesés, hogy ebben az évben minősítette immár nem aktív hajónak a US Navy a New Jersey-t, az Iowa osztályú csatahajót, így az Orosz Föderációé lett a Föld legnagyobb, nem repülőgép-hordozó típusú hadihajója. De akkorra a Nagy Péter már az egyetlen, használható állapotú csatacirkáló maradt a négy megépített közül. Még az építés alatt, 1996-ban, az egyik teszt során egy nagynyomású gőzvezeték törése a hagyományos kazánoknál megölt két személyt, további három pedig megsebesült.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Projekt 1144 Orlan/Kirov osztályú, nehéz nukleáris irányított rakétás cirkálók, 3. rész (újratördelt változat)

A Projekt 1144-esekről szóló sorozat e részében először a radarokról és más, elektronikus rendszerekről lesz szó, majd az első három hajó története és rendszereik összevetése, valamint a megkezdett modernizálás bemutatása olvasható. Az első rész ITT, az előző pedig ITT.

 

Radarok és elektronika, minden mennyiségben

Az eddig látott, félelmetes arzenál azonban nem sokat ért volna, ha a cirkálók nem rendelkeznek megfelelő kereső és tűzvezető rendszerekkel. A korabeli fejlettségi szinten ez kiterjedt, nagyméretű elektronikát, és majdnem minden rendszer számára különálló radarokat igényelt. Összehasonlításképpen, az elektronikai iparát tekintve előrébb járó USA számára is csak a második nekifutásra sikerült létrehozni azt a komplex bevetési rendszert, amit ma Aegis néven ismerünk, és amit első ízben az 1983-ban szolgálatba állított USS Ticonderoga cirkálón vetettek be. A tiszta vonalú, bár meglehetősen ormótlan felépítménnyel rendelkező amerikai hajóhoz viszonyítva a 1144-eseken radarok garmadáját találjuk.

 

A légi helyzetkép felmérését a hajó legmagasabb pontjára helyezett, óriási méretű rácsantennákkal felszerelt, két antennából álló MR-600 Voszhod (Napfelkelte) nevű radarrendszer biztosítja. Ez egy 500 km észlelési távolságú, 850 MHz-en üzemelő, háromdimenziós lokátor. (A hatótávolságot, mint oly gyakran, minden bizonnyal ezúttal is egy nagy méretű célra, tehát egy bombázó vagy teherszállító repülőgépre adták meg. Másképpen szólva, általában 5 m2 effektív radarhullám-visszaverő felületű célról van szó ilyenkor.) A rendszer nyugati neve Top Pair, ami a két antennára utal. Több kombináció is ismert; a Kirov osztályú cirkálókon a nagyobb, előrenéző Top Sail mellett a Big Net található hátul.

top_pair.jpg

Az MR-600 az Usztyinov Marsall nevű, Projekt 1164 Atlant/Szlava osztályú cirkálón, azonos antennákkal, mint amilyenekkel a 1144-eseken is megtalálható (forrás: Norman Friedman: The Naval Institute Guide to World Naval Weapon Systems, 280. o.)

fregat.jpg

A Fregat MR-710 változata az Otlicsnij (Kiváló) rombolón (Projekt 956/Szovremennij) (forrás)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….