Exocet indítás deluxe

A blogon korábban volt már egy 2+2 részes sorozat Rakétaindítás deluxe címszóval (az első része ITT érhető el). Ennek mintájára ismét egy különleges hordozóeszközről, és annak egy, állítólagos bevetéséről lesz szó. Ráadásul, ezúttal aztán igazán illik a sorozat címében szereplő deluxe jelző a főszereplőre!

jarmuk.png

 

Magángép katonai célra

Amikor a Dassault vállalat új, katonai gyökerű üzleti repülőgépe, a Falcon 20 először szállt fel bő másfél éves fejlesztési időszak után, 1963. május 4-én, származása ellenére nem biztos, hogy sokan gondolták volna, hogy lesz egy változata, ami egészen visszatér a harci repüléshez. A futár, összekötő és többmotoros kiképző gépet kereső állami tenderre készített, de már üzleti gépként is megtervezett Falcon 20 a Dassault-Breguet Mystère 20 néven is ismert volt kezdetben. Ez a jelölés jól mutatja, hogy a Mystère IV szubszonikus vadászbombázó aerodinamikájánál tanultakat, az ott elért eredményeket használták fel a repülőgéphez. A 8-10 ülésesnek szánt Falcon 20 persze már ennek megfelelő, kerek törzset, és az akkoriban széles körben használt, farokhajtóműves elrendezést kapott.

A gondolákba a világ első üzleti gépének tartott Lockheed JetStaron is használt Pratt & Whitney JT12A-8 sugárhajtóművek kerültek a prototípuson, de 1964-től már a General Electric CF700-asok hajtották a típus kissé megnövelt méretű, sorozatgyártott verzióját. Mindez az amerikai piacra figyelemmel történt. Amint a poszt végén kiderül, egy harmadik hajtóműtípus is fontos szerepet kapott a későbbiekben.

 

A Falcon 20-ast a Dassault javasolta hajók elleni rakéták hordozására, tengerészeti csapásmérőként is. Legkésőbb 1982-től hirdették ezt az átalakítási lehetőséget. Ezzel az amerikai parti őrséget is célozták, ahol már repült a típus HU-25 Guardian néven. A feladata a hajóbalesetek gyors elérése volt, hogy ott behatárolja a pontos helyet, és irányítsa a mentést. A US Coast Guard azonban az amerikai haderők egyik haderőneme, és ennek megfelelően fegyveres harcra is képes a maga szintjén. Erre alapozva ajánlotta a Dassault számukra a Guardian 2-t, Exocet rakétákkal felszerelve. Így a gyártónál valamelyest készen álltak a tervek egy Falcon átalakításához.

gardian_2.jpg

Fent és lent: a Falcon Gardian 2 (a rajta lévő felirat szerint leírva) kiállításokon szereplő, egy igazi gépből módosított verziója az 1985-ös párizsi légiszalonon. Az Exoceten kívül még Thomson-CSF Barem önvédelmi elektronikai zavarókonténert és Matra Sycomor zavarótöltet-szórót függesztettek

g2.jpg

(forrás)

chilei.jpg

(forrás)

Chile (lásd a jelvényt balra) vett a Gardian 2-ből kettőt, de mivel a rakéta ledobásához szükséges teszteket nem végezték el, így valójában ezek a példányok nem voltak bevethetőek ilyen formában. Ezért hamarosan túl is adtak rajtuk, civil gépként

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Tupoljev Tu-22M bombázórepülőgép, 9. rész

A sorozat záró részében a Tu-22M jelenéről, és az ez alapján kinéző jövőjéről lesz szó, kétféle modernizálással és egy új fegyverrel. Kitekintésként a típus egyik fő feladatáról, a repülőgép-hordozók elleni hadviselés kínai elképzeléseiről került még a posztba pár bekezdés. Végül természetesen a források zárják a bemutatót, melynek első része ITT, az előző pedig ITT olvasható. Érdemes ez utóbbi végére ellátogatni még egyszer, mivel egy érdekes videóval bővült.

 

Modernizáció a 2000-es években: az SzVP-24-22 rendszer

A kisebb, taktikai feladatokra bevetett, első számú orosz csapásmérő, a Szuhoj Szu-24 modernizálására sikerült pénzt keríteni a 2000-es években. A szállító a Zsukovszkijban lévő Гефест и Т (Gefeszt és T, szó szerint Héphaisztosz és T, ahol a T a точность, azaz pontosság szót takarja, a görög név pedig a tűz és a kovácsok istene) vállalat volt, mely a Mjasziscsev korábbi munkatársaiból jött létre. Ők már 1996 óta dolgoztak az SzVP-24 navigációs és célzórendszeren. Ezt sikerült beépíteni végül számos, Szu-24M2 jelű, modernizált változatba. Az oroszok úgy gondolták, hogy számukra célszerűbb lenne, ha a repülőgépeiket korszerűsítenék úgy, hogy azok hagyományos, végfázisú irányítás nélküli bombákat tudnának a fedélzeti rendszereik révén igen pontosan bevetni. Erre szolgált az SzVP-24, amely maga is a Gefeszt nevet kapta (СВП: Специальная вычислительная подсистема, azaz specializált számítógépes alrendszer). Mivel a Szu-24-esnél bevált a dolog, és mert lényegében elektronikai modulok cseréjét tartalmazta a módosítás, több katonai repülőeszköz számára is elérhetővé tették. A hajófedélzeti Szu-33 és a csapásmérő feladatú MiG-27 és Szu-25 is megkaphatta a típusjelével kiegészített nevű rendszert (pl. SzVP-24-33), de még az L-39 gyakorlógép és a Ka-50/-52 helikopterek számára is ajánlották. Nagyobb mennyiségben azonban elsősorban a Tu-22M3 részére készült a Szu-24-esen kívül.

gefesztes.jpg

(forrás)

Felül az egyik, Gefeszt és T általi modernizáción átesett Tu-22M3, a piros 37-es. Alul a cég emblémája a gépen

gef_embl.jpg

(forrás)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Tupoljev Tu-22M bombázórepülőgép, 7. rész

A Tu-22M-et, mint nehéz, de gyors platformot számos alváltozat kialakítására felhasználták, az eddig bemutatott, a fő feladatot ellátó verziókon kívül. Az ezek közül talán legfontosabb felderítőt részletesebben érinti ez a rész. Ezt követi a második szakasz, amelyben a típus nyugati fogadtatásáról lesz szó, a politika, a Tu-22M által jelentett, stratégiai fenyegetés, és a katonai ellenlépések szempontjából, valamint a bombázó besorolását illetően. A sorozat első része ITT, az előző pedig ITT található.

 

A Tu-22M további változatai

A ’70-es évek óta a GOSzNIIASz-szal közösen fejlesztették – az előd Tu-22 hasonló variánsai mintájára – a Tu-22MP elektronikai zavarórepülőgépet. A ’80-as évek közepére véglegesítették a használni kívánt rendszereket, és egy M2-t el is kezdtek átépíteni (piros 30 oldalszám). Ezt a légierő bár tesztelte, de egyedi példány maradt mégis. A szovjet ipar ugyanis már képtelen volt sorozatban előállítani a szükséges, bonyolult elektronikát több gép számára.

 

Bár feltehetően elég fontos feladata volt a Tu-22MR-nek (nyugaton: Backfire-D), a típus felderítő változatának, mindig pusztán mellékesen, lábjegyzetként szerepel az ismertetőkben. A 45-09 belső jelölésű, és az átépítés (vagy gyártás, ez nem tisztázott) alapját képező változatok szerint Tu-22M2R és M3R-ként is említett, de – elvileg – azonos feladatspecifikus felszereltségű alváltozat optikai és infravörös kamerákkal, elektronikai megfigyelő berendezésekkel, valamint oldalra néző radarral is fel van szerelve. Mindezeket az M200 vagy BKR-2 jelű komplexumba integrálták. Ennek részeként az Obzor-MR-re cserélték a támadó fegyverzet híján szükségtelenné váló PNA radart az orrban. A bombatér megszűnt, az aljára, a bombatérajtók helyére került az M202 Шомпол (Sompol, Puskavessző) oldalra néző felderítő, térképező radar (SLAR) gondolája. Ezt a Tu-22RD(M) és a MiG-25RBS felderítőkön is alkalmazták. Az előbbinél megadott adatok szerint a Sompol 4-41 km távolságon működik, és egy 24 km-es sávot fog át, 7,5-10 m-es felbontással. Ez nem sok, csak nagy kontrasztú célok, például hidak, nagyobb hajók elkülönítésére elegendő. Mozgó objektumok kiszűrését is említik a lehetőségek között, de ez szinte biztosan csak a nagy hajókra vonatkozik. A jeleket hagyományos filmre rögzítik, bevetés utáni kiértékelést lehetővé téve. Ugyancsak a korábbi Tu-22 felderítő változatairól származik a – legalábbis azokon a változatokon – 7Р Осень (7R Oszeny, Ősz) nevű infravörös letapogató. Ez, működési elvének köszönhetően, akár álcázott vagy épületekben rejtett, járó motorú járműveket is felfedhet. Új burkolatok jelentek meg a beömlők oldalán, melyek az SzRSz-13 Тангаж (Tangázs) elektronikai felderítő rendszer antennáit rejtik. Szintén a Tu-22RD(M)-re vonatkozó leírások szerint, ez 1,8-300 cm-es hullámhosszon képes radarjelek vételére és tulajdonságaik elemzésére, valamint – ezek alapján is – közelítő helyzetük megadására. Az adatokat mágnesszalagra rögzíti. További antennák kerültek több helyre is, köztük a farokrészbe, és a módosult, kissé túlnyúló, csúcsos szárnyvégekbe is. Az SzPO-15 besugárzásjelző a harci változatokéval azonos, de a zavaróberendezéseknél áttértek az SzPSz-161 és -162 (vagy L-101 és -102) Герань (Gerany, Muskátli) típusokra. Az SzPSz-5-öst kiegészíti az SzPSz-6 Лось (Losz, Jávorszarvas), melyek antennái és rendszerei többek közt a függőleges vezérsík tövének a korábbinál is látványosan nagyobb, előrefelé történt megnagyobbításában helyezkedtek el. Az infra- és rádióhullámok tartományán kívülre rendelkezésre álltak A-81, A-84 és AP-402 optikai kamerák is. Az APP-50 zavarótöltet-kivető sem maradt el.

Az MR feladatköre a támadó bombázókötelékek számára való célfelderítés és kijelölés volt. Az M2R első felszállása valamikor 1985-ben volt, az M3R-é azév decemberében. A két, előbbi prototípuson kívül mintegy 10 darab készült, feltehetően átalakítással, nem új gyártásként.

elso_mr.png

Bár a kép nem a legjobb, az első MR szerepel rajta, egy viszonylag szokatlan nézetből. A Sompol jól kivehető, de a Tangázs még hiányzik. A bal szárnyvégen látszik annak új kialakítása is. Ez a példány később lezuhant (forrás: Rigmont 74. o. alja, lásd részletesen az utolsó részben)

139754_52955322_tu-22mp_2.jpg

(forrás)

Egészen kiváló, nem túl régi képeken az MR változat. A felsőn a függőleges vezérsík toldatát érdemes megfigyelni, míg az alsón ismét csak látható az eltérő szárnyvég, és egyébként is ritkábbak a hátranyilazott állapotú fotók

meg_mr.jpg

(forrás)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

EMP teszteszközök: az EMPRESS II bárka és a TRESTLE

A posztban talán még a sokat látott törzsközönség számára sem igazán ismert területről, az (atomrobbantásból származó) elektromágneses impulzusokról és tesztelésükről lesz szó.

A modern élet, így a hadviselés alapját mindinkább a mögöttes elektronikai rendszerek jelentik. Azonban a hardver sérülékenysége ritkán említett téma, ellentétben a mostanra majdhogynem elsődleges fontosságúvá vált hekkertámadásokkal. Pedig a fizikailag pusztító nukleáris fegyverek bevetésének egyik, tulajdonképpen egyáltalán nem mellékes hatása az elektromágneses impulzus, angol rövidítéssel EMP létrejötte. Ez megbéníthatja az elektronikai rendszereket a robbanás tűz- és lökéshullámán kívül is.

 

Már a legelső atomkísérletektől kezdve nyilvánvaló volt az, hogy a lökéshullám, a hő- és ionizáló sugárzáson felül – mint az atombomba közvetlen hatásai – a kísérőjelenségek között van a nagy mennyiségű ionizált levegőrészecske, valamint a béta részecskék okozta zavaró hatás a rádióadások terén. Ez nem elsősorban a kommunikáció, hanem a radarok „megvakulása” miatt nagy gond. Egy megfelelően pozícionált robbantással még magasabb frekvenciákon is több tíz másodperces „zavarást” lehet létrehozni, ami jól előkészítheti a terepet a közvetlenül ez után érkező, tömeges csapásnak.

De még ennél is veszélyesebb egy, bizonyos tekintetben hasonló, de fizikai hátterét és hatását tekintve eltérő jelenség, a szóban forgó EMP létrejötte. Az atomfegyverek robbanása során felszabaduló energia kb. 0,1-0,5%-a realizálódik gamma sugárzás, azaz igen magas frekvenciájú fotonok formájában. Ezek a levegő atomjairól elektronokat szakíthatnak le, melyek mozgása végső soron hatalmas elektromos térerősséget generál, és ezzel tönkreteszi az erre fogékony eszközöket. Nagyjából 50 kV/m térerősség jöhet létre ilyenkor, ami már számos, ipari értelemben véve is szigetelőnek nevezett anyag átütési határát jelenti – nyilván a nem védett, vezetőképes kábelek, antennák, stb. esetében ez katasztrofális hatást jelent. Áramerősséget tekintve 100 kiloamperes (!) értékek is előfordulhatnak, amit persze nem sok minden visel el.

starfish_wide.jpg

A Starfish Prime nukleáris teszt 1962. július 9-én, Honoluluból nézve. Bár Hawaii 1445 km-re van a Johnston-szigettől, amely fölé célozták a Thor rakétával indított, W49 típusú hidrogénbombát, a 400 km magasan történt, 1,4 Mt-s detonáció miatt a fenti látvány fogadta a lakosokat és turistákat éjszaka. Tulajdonképpen sarki fényt láthattak a „szivárvány bomba partikon” résztvevők. Mellékesen az első távközlési műholdat, a Telstart, az első brit műholdat, az Ariel 1-est, és még 5 másikat is sikerült tönkretenni, de ezt a gamma sugárzás okozta (forrás)

Bár az USA egy nagy magasságú nukleáris tesztet megúszott pár, Hawaii szigetén kiégett utcai lámpával (lásd fenti kép), a Szovjetunió ázsiai része feletti egyik robbantás (No.184) során sikerült telefonhálózatokban 2500 amperes áramlökést produkálni, ami nyilván azonnal tönkretette a rendszert. Igaz, erre azért valamennyire gondoltak, mert direkt előre felszerelték mérőeszközökkel az érintett szakaszokat…

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Projekt 1144 Orlan/Kirov osztályú, nehéz nukleáris irányított rakétás cirkálók, 2. rész (újratördelt változat)

Folytatódik a Kirovok ismertetése, ezúttal a fegyverzettel. Az első rész itt érhető el.

v25343_russian-kirov-class-project-1144-orlan-cgn-w-grani.jpg

 

A vízi és víz feletti célok elleni fegyverzet

A korlátlan hatótáv mellett a 1144-esek legveszélyesebb tulajdonsága, hogy harci eszközök egész armadáját hordozzák, melyek révén nagyon komoly fenyegetést jelentenek mind a légi, mind a felszíni, mind a víz alatti célok számára. Számos fegyverrendszer a hajóosztály tervezése és építése során megjelent korszerűbb változatban, vagy még nem állt készen az első hajó, a Kirov építése során. Ezért az első 1144-es építésének megkezdésével folytatódott a munka, és a kisebb korszerűsítések, változtatások, de főleg a fegyverzet javítása volt a 1144.2 jelű, újabb verziójú cirkálókkal a fő cél. Ezen dolgozott tovább Kupenszkij, majd halála után V. A. Perevaljov vezetésével a tervezőcsoport. Röviden sorra kerülnek az alkalmazott fegyverek, majd a következő részben egy táblázat foglalja össze, hogy a különböző hajók mely eszközöket kapták meg, mivel végül is nem sikerült két egyforma hajót készíteni. (És ebben a források sem egyeznek meg.)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Projekt 1144 Orlan/Kirov osztályú, nehéz nukleáris irányított rakétás cirkálók, 1. rész

A hidegháború kellős közepén, többszöri nekifutásra, kacskaringós úton jött létre az Oroszországban ma Projekt 1144.2-esként, a nyugati világban pedig Kirov osztályú csatacirkálóként ismert hadihajó. Az orosz felszíni egységek közül elsőként atommeghajtással ellátott óriások máig a legnagyobb, háború utáni, nem repülőgép-hordozó típusú hadihajók. A kiterjedt fegyverzettel bíró, multifunkciós cirkálók közül ma csak a Nagy Péter (Пётр Вели́кий, Pjotr Velikij) néven ismert példány áll szolgálatban, mint az Északi Flotta zászlóshajója. Annak idején a négy (csata)cirkáló komoly fenyegetést jelentett az amerikai tengerészet anyahajóira és repülőgépeire.

peter_the_great.jpg

Egy kattintás ide a folytatáshoz….