A Projekt 949 osztályú, szovjet SSGN és változatai, 5. rész

A 949-esekről szóló sorozat utolsó előtti részében az osztály javasolt módosításairól, különleges átalakításáról, utódairól, valamint a stratégiai szerepéről esik szó. Az előző rész ITT, az első ITT olvasható.

Egyelőre a linkek és a formátum a korábbi oldalra hagyatkozik.

Két félbemaradt és egy átalakított Antej

A már súlyos pénzügyi helyzet közepette, 1993. szeptember 2-án fogtak hozzá a K-135-öshöz, ami 1995-ben kapta a Volgográd nevet. Három év múlva, amikor 49%-os készültségi fokon állt, az építést leállították, de csak 2012-ben bontották le. Elemeit, anyagát más programokban használták fel, így például nyomásállósági tesztekhez. Épp így járt társa, az 1993, de talán 1994 áprilisában megkezdett K-165, vagyis a Barnaul. Ez 30-40%-ig jutott el, és ugyanúgy 2012-ben darabolták szét. E két egység gyári száma 675 és 676 volt.

Az eredeti, 20 darabos tervhez képest tehát készült két Projekt 949, tizenegy 949A, megkezdtek még kettőt, illetve egyet 09852-esként fejeztek be. Ez végül is összesen 13 elkészült SSGN-t jelent, amiből egy elveszett, négyet pedig már véglegesen kivontak. A gyártó ország összeomlásához képest ez nem rossz eredmény, legalábbis a számokat nézve. A csúcsot 1997-ben érték el, amikor 11 állt egyszerre szolgálatban. Általában a két legfontosabb flotta, az Északi és a Csendes-óceáni között egyenlő számban oszlanak meg 949A-k. A valós harckészségük persze már más lapra tartozik az előző 30 évben, főleg annak is az első kétharmadában, de jelentős ütőerejük így is kétségtelen volt végig.

k-135_es.jpg

(forrás)

Fent: elöl a Volgográd, hátul a Barnaul torzója. Lent: balról jobbra ugyanaz a sorrend

135_es_165.jpg

(forrás)

Sokkal érdekesebben alakult a 664-es számon építeni kezdett 949A, a K-329 sorsa. Eleve sokáig K-139 számon volt ismert ez az egység, több, alapos forrás is így említi, míg a K-329 ekkor a tervezett, első Projekt 885 száma volt. Akárhogy is, az építést már nem a szovjet, hanem az orosz ipar kezdte meg, természetesen Szeverodvinszkben, 1992. július 24-én. 1993-ban a hajó a Belgorod nevet kapta. Az ismert okok miatt azonban nem nagyon haladtak a munkálatokkal. 1997-ben, 75%-nál le is álltak velük, ’98-ban pedig a legénységet is feloszlatták. 2000 szeptemberében mint „949AM” kívánták újraindítani az építést, de a végül megvalósult 949AM-nél említettek szerint, e variáns megvalósult konfigurációja inkább csak a 2010-es évekre alakult ki. Minden esetre, mivel pénzt nem adtak rá, így a K-329 maradt úgy, ahogy volt.

2004-ben a Szevmas azt közölte, hogy a törzs – mégiscsak – elkészült, de semmilyen belső berendezés, sőt az indítókonténerek sem voltak beszerelve. Mivel igen valószínű, hogy épp ezek kerültek volna többe, a gyártó 100 millió rubeles becslése a befejezésre nagy mértékben kozmetikázott szám kellett, hogy legyen. A 2006-os hírek már 85%-os készültségről beszéltek, és arról, hogy talán India kifizeti a befejezést, és majd lízingeli a hajót. Erre több példa is volt SSN-ekkel, tehát ez akár valós hír is lehetett volna. 2009-ben a végleges befejezést jelentették be, de a sztorinak közel sem lett vége itt. 2012. február 10-én ugyanis a Belgorod különleges műveletekre való módosítását, és eszerinti befejezését közölte az orosz sajtó, egyébként ismét csak 949AM jelzéssel – noha ekkor már azért látszódott, hogy mi is lesz igazából a 949AM változat. December 20-án aztán ünnepélyesen újra megkezdték a munkákat a hajón, ekkor már Projekt 09852 tervszám alatt. Új legénységét 2018-ban állították fel. A konkurens Malachit iroda is dolgozott a Belgorodon, aminek 2018-ra tervezett átadása végül 2019-re csúszott át. Április 23-án maga Putyin is jelen volt – más hírek szerint műholdas kapcsolaton át követte az eseményt –, amikor a tengeralattjárót kihúzták a gyárépületből.

ru_belgorod_profile2000.jpg

(forrás)

Várhatóan így fog kinézni az új feladatokra áttervezett „K-329”, és ilyen volt 2006-ban, a gyárban

belgyar.png

(forrás)

Az újjászületett Belgorod nem egyedülálló, mivel a szovjet/orosz tengerészet régóta alkalmaz nagy, nukleáris tengeralattjárókat is különleges feladatokra, például kisebb, a tényleges műveleteket elvégző egységek anyahajóiként. Hasonló küldetéseket persze más haditengerészetek is végeznek, de talán egyik sem használ ennyire látványos egységeket ezek során. Ezek napjainkig tartó titkossága se tévesszen meg senkit, folyamatosan zajlottak ilyenek, és zajlanak most is. A Belgorodnak – és persze elődeinek – szerteágazó feladatköre van. Először is említik mélyvízi mentőegységek hordozóiként – lásd még a Kurszk esetét… Ennél azonban sokkal fontosabbak a titkos, speciális feladatok. Ezekre jellemző, hogy a Belgorodot is hivatalosan a GUGI, a Mélytengeri Kutatási Főigazgatóság nevű szervezet üzemelteti, bár az Orosz Haditengerészet legénységével. A korábbi vészjelző bója helyén van a Клавесин-2Р-ПМ (Klaveszin-2R-PM, Csembaló) UUV, vagy orosz terminológia szerint AUV (Unmanned vagy Autonomous Underwater Vehicle, tehát vízalatti drón). Ezt is a Rubin iroda készítette, és feltehetően a sarkvidéki műveletekre szánják a rekordközeli méretű drónt. Alkalmas lehet mind hírszerzési és felderítési, mind tudományos feladatokra. Számos más mellett szonáros és kamerás felderítés, roncsok és víz alatti vezetékek vizsgálata is szóba jöhetnek.

klaveszin.jpg

(forrás)

A Rubin iroda anyagából származó röntgenrajz a Klaveszinről. Ez a drón feltehetően csak megfigyelésre szolgál, manipulátor karokkal nem rendelkezik

klav_el.jpg

(forrás)

Számítógépes animáción, ahogy a drón elhagyja a Belgorod tetején lévő, szabad vízáramlású rekeszt. Az előd, Клавесин-1Р-t (Klaveszin-1R) a Projekt 09787 típusú, BSz-64 Podmoszkovje nevű (Delta IV Stretch) egység is hordozhatja

A helyszínre szállíthatja a különleges törpetengeralattjárókat a Belgorod, hogy azok ott önállóan elvégezzék a feladataikat. Ezek a szovjet/orosz terminológiában nukleáris mélytengeri állomásként (Атомные Глубоководные Станции, AGSz) szerepelnek, és a „normális” SSN-ekre emlékeztetnek, csak épp miniatűr kivitelben. A korábbi Projekt 1851 (nyugaton: X-Ray) után jelenleg a Projekt 18511 (Paltus) két egysége, és az újabb Projekt 10831 Лошарик (Losarik, egy mesebeli ló) képviseli ezt a kategóriát. Ezek 40, illetve 70 m hosszúak, és legalább 1000 m-re, vagy utóbbi esetében talán még mélyebbre is lemerülhetnek. A kis méretük ellenére a nagyokhoz hasonló, kettős burkolatuk van, ami főleg a Losariknál érdekes. Ez ugyanis csak kívülről hasonlít egy szokásos tengeralattjáróra, belül igazából 7, gömb alakú, titán nyomástartó rekeszből épül fel, amiből a hátsó kettő független, és a meghajtást tartalmazza. A manipulátorkarokkal és behúzható, a tengerfenéken való biztos megtámaszkodáshoz szükséges talpakkal ellátott Losarik titkos műveletek széles skálájára alkalmas.

losharik_delta3.jpg

(forrás)

A Belgorod még nem szerepel a különleges szovjet/orosz tengeralattjárókat és anyahajóikat bemutató grafikán. A korábbinál nagyobb Losarikot az itt nem mutatott BSz-64 Podmoszkovje és a Belgorod is el tudja vinni, de hossza miatt feltehetően a KSz-411 már nem

ru_losharik_cutaway.jpg

(forrás)

A Losarik feltételezett belső felépítése. 2019-ben tűz ütött ki a tartalék akkumulátoroknál, ami 14 ember halálát okozta. Ez az eset, mivel egy atomtengeralattjárón történt, ami nem is a dokkban állt, átütötte a híroldalak ingerküszöbét is

Azonban talán még ezeknél is fontosabb, bár a fentiekkel is összefüggő feladatkör lehet a Belgorod – és társai – számára az északi-sarki jelenlét biztosítása Oroszországnak. A sajtóban Гармония (Harmónia) néven szereplő, sarki vizek alatti, kiterjedt tengeralattjáró-felderítő hálózat kiépítése a nagyméretű, így nagy és nehéz terheket is elbíró Belgorodnak megfelelő feladat. A Harmónia különféle akusztikus, és feltehetően hullámzást detektáló egységekből áll össze, és 100 km körüli hatótávot várnak tőle. A rendszert energiával a teljesen autonóm Шельф (Self) atomreaktorok látják el. Ezek kb. 14×8 m-es kapszulák, integrált elrendezéssel és gőzrendszerrel (így turbinával és generátorral), és semmilyen beavatkozást nem igényelve adnak le feltehetően egyenletes teljesítményt, nagyon hosszú időn át. A Selfeket a Losarik tudja kihelyezni. Erre a megoldásra a partról vezetett kábelek inherens felderíthetősége, sérülékenysége, és erős szabotázs-érzékenysége miatt van szükség. Továbbá, a független reaktorok miatt a teljes Harmónia hálózatot nem lehet pár jól célzott támadással kiütni. Ide kapcsolódik közvetlenül a Magma geofizikai komplexum is, amit – úgy tűnik – csak a Belgorod tud vontatni. Ez az sarkvidéki tengerek selfterületének felmérésére szolgál, mégpedig szinte biztos, hogy elsősorban olaj- és gázipari szempontból.

pr_08952_pptstretch.jpg

(forrás)

A Belgorod belsejét feltáró, nem hivatalos grafika mutatja a feltételezett feladatainak elemeit is

Amint az a fenti ábráról kiderül, még egy célra alkalmas a Belgorod. Ez pedig a 2M39 Посейдон (Poszeidón, nyugaton: Kanyon; korábban: Статус-6, Sztatusz-6) nevű, interkontinentális torpedó útjára bocsátása. Ez az elsőnek tekinthető a Putyin által 2018-ban bejelentett, új, stratégiai fegyverek közül, mivel már 2015 novemberében kiszivárgott (kiszivárogtatták) a terveit. A fedélzeti indítású ballisztikus rakétáknál is nagyobb, a Selfhez elveiben hasonló reaktor hajtotta torpedó adatairól semmi biztosat nem tudni. Hosszát 20-30 m, közé teszik, átmérőjét 1,6-2 m közé. Sebessége is teljesen ismeretlen, feltehetőleg hosszú időn át utazik nagyon lassan, kis zajt keltve, majd akár 100 km/h-ra is felgyorsíthat a végső szakaszon. Feladata partmenti városok támadása, és bár orosz források hajókötelékek ellenében is említik bevetését, ez méretei és más tulajdonságai miatt nem túl valószínű. A robbanófej jelenleg becsült fizikai méretei lehetővé tennék a 100 Mt-s hatóerőt is, de más források a jóval reálisabb, bár mára már így is hatalmasnak számító, 2 Mt-t említik.

ru_kanyon_match.jpg

(forrás)

A Poszeidón feltételezett belső elrendezése. A méretekről az előző ábra nyújt felvilágosítást

Igazából a Belgorodot nem túl sok értelme van ennek a fegyvernek a hordozójaként eltékozolni, mivel értékesebb, sokoldalúbb egység ennél. Ennek megfelelően, a tengerfenékre telepített indítón (Скиф, Szkif) kívül a 2P39 vetőcsövet a Projekt 09851 „osztályú” (egy egység valószínű jelenleg), Habarovszk nevű, még épülő, kifejezetten a Poszeidón bevetésére szolgáló atomtengeralattjáró számára rendelték meg (ugye a Belgorodon kívül). Bár a Poszeidón értelme igazából kissé kérdéses, ugyanakkor, mivel a védekezés ellene nem könnyű, diverzifikálhatja Oroszország második csapásra való képességét (tehát egy biztosan bekövetkező, megtorló atomtámadás az első, ellenség által mért nukleáris csapást követően, hogy épp ettől az első támadástól elvegye az ellenség kedvét). Az óriástorpedó célja talán kizárólag a fenyegetés, nem a tényleges bevetése.

A Projekt 949(A)-k adatainál is sok a bizonytalanság, ezúttal még inkább így van. Minden esetre, bár az eredeti becslések 180 méternél is nagyobbra rúgtak, még az újabb, 178 méteres hosszával is a Belgorod a világ leghosszabb tengeralattjárója. Ugyanakkor a 949-esekre jellemző, elöl széles, hátul keskenyedő formát elvesztette, mivel nem volt szükség már a Gránitok indítóira a két burkolat között. Ezért kívülről nagyjából egyenletes a törzs, csak a 949-eseken is már meglévő, torony mögötti, kisebb gerinc maradt meg. A hátsó rész az ötödik rekesztől számítva feltehetően azonos a korábbival, leszámítva az alsó vezérsíkok módosítását és két, kidudorodó borítás alatti segédhajtóművet, valamint az esetleges korszerűsítéseket. Ezek a rekeszek ugyanis a meghajtást és a gépészet nagyobbik részét jelentik, amire változatlanul szüksége van a hajónak. Előrefelé haladva viszont egy 18 m-esre becsült toldás jön, ami az alul hordozható törpetengeralattjáróknak biztosít dokkolási lehetőséget. Mivel ezek maguk teljesen olyanok, mint egy rendes atomtengeralattjáró, ezért a tornyuk belóg a félig behúzott, dokkolt állapotban. Emiatt feltételezik, hogy a belső, nyomásálló törzs itt kisebb átmérőjű, mint a Belgorod többi részén. Ezután következik a régi negyedik rekesz, a lakórész. A főleg a fegyverzet vezérlésére szolgáló harmadik rekeszt jelentősen lerövidítették, és ennek is köszönhetően, összesen kb. 3 méterrel rövidült a torony is (kb. 25 m-re), valamint formája is kerekebbé vált. A második rekesz első felét ugyancsak módosították, de ennek részletei nem ismertek. Az orrba ugyanis a Sztatusz-6 (lásd lentebb) indítók kerültek, amik hatalmas térfogatot foglalnak el. Ezen kívül azonban bizonyos, nyilvános szerződésekből úgy tűnik, hogy normál vetőcsövek is maradtak még itt, mégpedig 6 db 533 mm-es.

ru_belgorod_schematic.jpg

(forrás)

A Belgorod feltételezett belső elrendezése, alatta a Losarikkal. A méretek változása is jelölve

 

A Projekt 949 javasolt változatai és utódai

Az előszériának tekinthető Projekt 949-esen, a nagy sorozatban épített 949A-n, és a most folyó AM programon kívül több változatot is terveztek. Evolúciós továbbfejlesztésnek tűnik a 949U verzió, melyről azonban részletek nem érhetőek el. Ezeknél talán a kisebb P-800 Ónixra (lásd később) álltak volna át a főfegyverzetet tekintve. Az új, Атлант (Atlant, Atlasz) néven említett, 677-679 közötti gyári számon tervezett három egység sosem készült el. Egyes források szerint a nyomásálló testet részben legyártották legalább az első kettőnél, sőt ugyanitt egy negyedik, tervbe vett U-t is feltüntetnek, de már a gyári száma is csak „680?”. Tervezték a Bolid robotrepülőgépekkel ellátott, azaz a főfegyverzetet lecserélő 949B-t is, de ez is a ’90-es évekre volt beütemezve, és más okokból sem valósult meg (lásd lentebb). A 949AM jelzést először az ilyen fegyverekre átépített, a B változat tesztelésére szolgáló K-329 Belgorod kapta meg. Ez aztán végül egy teljes körű, és egészen más célú áttervezést követően egyedi, különleges rendeltetésű egységként épült meg, amint azt az előző fejezet részletesen bemutatta. A 949M a Meteorit-M robotrepülőgépeket alkalmazta volna, de ezek végül csak a K-420 nevű, Projekt 667M Androméda (nyugaton: Yankee Sidecar), egyedileg átalakított SSBN-re kerültek fel, mely így SSGN-né vált.

A Meteorit család egy nagyszabású, egységes típusú, szárazföldi járműről, levegőből és tenger alól is indítható, szuper-, majd egy későbbi fázisban hiperszonikus stratégiai robotrepülőgép létrehozására irányult. Az 5000 km-es hatótávú fegyverrendszert 1973-tól fejlesztették a Cselomej-féle OKB-52-ben, de műszaki problémái, majd a Szovjetunió megszűnése miatt sosem állt szolgálatba. A hozzá átalakított Projekt 667M így használhatatlan volt, illetve csak torpedókkal és a vetőcsövekből indítható rakétatorpedókkal lehetett volna bevetni. Az egyértelműség kedvéért tehát megjegyzendő, hogy még ha a hajók elleni robotrepülők sorába illeszkedő, P-750 jelet meg is kapta a Meteorit-M, nem volt használható tengerészeti célok ellen. Nyugaton jelzése SS-NX-24 Scorpion, utalva a kísérleti fázisban maradásra.

meteor_r.jpg

(forrás)

Fent a Meteor-M vagy P-750 jellel, vagy 3M25 számon is említett, tengerészeti verzió, felhajtott szárnyakkal és gyorsítórakétájával. A lenti, csak a fegyvert magát mutató fotó alapján kikövetkeztethető, milyen volt a hatalmas, alsó rögzítésű rakéta: a nagy átmérőjű orrban volt a hajtóanyag, majd a Meteor beömlőjéhez illeszkedően egy vékony, vezetékeket tartalmazó, összekötő szakasz jött, végül hátul, a rakétamotort magát tartalmazó szekció, ismét csak egyre vastagabban, ahogyan azt a robotrepülőgép kontúrja engedte. Ez utóbbi képen jól látható a három részletben behajtott szárny két törésvonala. Az biztos, hogy a tengerészeti, -M változaton alul volt a függőleges vezérsík, de az -A, légi indításún – legalábbis a tesztpéldányokon – felül

meteorit-m_190506_06.jpg

(forrás)

kabel.jpg

(forrás)

A ’90-es években egy tenger alatti kábelfektető modifikációt is javasolt a Rubin iroda

Amint az a 949-esek tervezett, de meg nem valósult, különféle, a főfegyverzetet érintő továbbfejlesztéseiből látszott, a szovjetek folyamatosan keresték a CBG-k elleni harc hatékonyabb módozatait. E törekvés a Projekt 881 Меркурий (Merkurij, Higany), tervezett, negyedik generációs SSGN-ben ért a csúcspontjára – de egyben az ilyen, egyfeladatú SSGN-ek szovjet vonalának végét is jelentette.

Már a 949-esek terveinek véglegesítése után, tehát a hidegháborús tempónak megfelelően, a ’80-as évek elején elkezdte a Rubin iroda a következő, a ’90-es évek elején szolgálatba állítandó SSGN-t tervezni. A Baranov vezette csapat 1989-re készen is lett a tervekkel, melyeknél a fő cél a Bolid használatba vétele és a zaj csökkentése volt. A Bolid hatótávolságát 800 km-re kellett növelni, de ez a repülési idő olyan növekedésével járt volna, ami túl sok időt hagy a védőknek a felkészülésre és az ellentevékenységre. Ezért aztán nagy magasságban 4 Mach-ra kellett emelni a sebességet, ami torlósugárhajtómű alkalmazását vonta maga után. Ilyen nagy távolságon már kizárólag az űrbe telepített Legenda műholdrendszer adatai jöhettek szóba, mint a célzási paraméterek forrása. A végfázis-vezérlésről nincsenek pontos adatok, de feltehetően radarral történt volna. Ugyancsak biztosra vehető a Gránittól örökölt, az egyes fegyverek közötti kapcsolatot és célelosztást megoldó adatátviteli rendszer használata. A 21 km-ről lecsapó Bolid sorozat – továbbra is túlterhelendő a légvédelmet – 24 tagú lehetett, ami a Projekt 881 teljes kapacitása is volt. A cél megsemmisítéséről 500 kt-s atombomba vagy nagy tömegű, betonra megadva 30 m (!) átütőképességű harci rész gondoskodott.

A Merkurij már az SSBN-ek módjára, a torony mögötti, függőleges indítókban vitte magával a 24 robotrepülőt. Ez egy vékonyabb, de iszonyú hosszú, 170 méteres törzset eredményezett, és összességében 25.000 tonnás tömeget. A szokásos, kettős hajótestet immár egyetlen csavar hajtotta, és a merülési kormányokat az előre dőlő elejű toronyra helyezték. A mentőkabin azonban elkerült innen, át a Bolidok indítói mögé. Az orrba az Irtisz-Amfóra szonárrendszert szánták, míg a többi eszköz a korábban látottakkal egyező, esetleg azok továbbfejlesztése lett volna.

881_plakr_170424_03.jpg

(forrás)

A Merkurij vonalas rajza. A két csoportban, ballisztikus rakéták módjára elrendezett Bolid-indítók a Delta osztályú SSBN-ek kinézetével is rokonságba hozták a tervezetet. Az Irtisz-Amfóra oldalsó elemei vannak az indítók mögött, valamint az orr két oldalán is

881_plakr_170424_04.jpg

(forrás)

A modellen oldalról nem annyira jön ki a „púpos” felső rész, de félig szemből már sokkal jobban

881_plakr_170424_02.jpg

(forrás)

Összességében a Projekt 881 kinézete – különösen az előre dőlő torony – visszaköszönt az ugyanezen iroda tervezte, már a hidegháború után megvalósuló, új SSBN-en, a Projekt 955 osztályon. Megjegyzendő, hogy pont ezt a kiemelt jellegzetességet szüntették meg az első három 955 után következő 955A-knál.

A tervezés végére azonban koncepcionális problémákba ütközött a program. Egyrészt, bár ez még a kisebbik gond volt, a Merkurij akkora lett volna, mint az Ohio és a Tájfun SSBN-ek, azaz elég sebezhető a mérete miatt. (A méreteket bizonyította a Bolidok számára átalakított Projekt 667M, mely ugye maga is egy SSBN volt eredetileg.) A gyakorlatilag saját vizeken őrjáratozó rakétahordozókkal szemben azonban a nagy hatótávú járőrgépeknek, de főleg az ellenséges SSN-eknek a Projekt 881 már ki lett volna téve. Másrészt, ami az igazi probléma volt, hogy egy háborúban az ellenség első dolga lett volna a céladatokat biztosító rendszerek kiiktatása. A felderítő radarokat hordozó repülőgépek – nem beszélve esetleg a hajófedélzeti helikopterekről – semmi jóra nem számíthattak volna az anyahajók körül, úgyhogy eleve számításba se nagyon vették őket. A Legendát ugyan nehezebb volt konkrétan megsemmisíteni, de ez sem volt kizárt. És mivel nem volt fent folyton a teljes lefedettséghez kellő számú műholdja, ezért a kilövőállások elleni szabotázs, de még inkább atomcsapások miatt a fellövések is meghiúsulhattak rövid idő alatt. Céladatok nélkül torpedótávolságra kellett volna megközelítenie az ellenséget a gyenge védettségű tengeralattjárónak, és így a 24 Bolid holtsúllyá változott. Röviden, ha az ellenség méri az első csapást, az ilyen túlspecializált eszközök, mint a Merkurij, hasznavehetetlenné váltak volna. A tervezők javasolták a kisebb P-800 Ónix (exportra: Jahont) robotrepülőgépekre való átállást, amiből kétszer több fért volna a hajóra, de ez egyik problémát sem oldotta meg. (Igazából sőt, hiszen így garantáltan közelebb, 600 km-re kellett volna menni a célokhoz, miközben a 881 ugyanakkora maradt.) Így aztán, technikailag hiába hagyták már jóvá a tervet, a Merkurijt még 1989-ben elutasította a flotta. A Bolid előkészítése maga azonban nem állt le, mert a Projekt 949B Atlant sorozatú 949-esekre ezt szánták. Az nem világos, hogy eleve ezt tervezték-e, vagy minderre a 881 leállítása után tértek át, bár az első verzió a valószínűbb. A még elfogadható méretű, és már meglévő, tehát ilyen értelemben jóval olcsóbb platform használata logikus volt. A Bolid azonban eltűnt a süllyesztőben a Szovjetunióval együtt, noha hivatalosan sosem szüntették be a programját. A nagy, ellenséges felszíni hajókötelékek elleni harc feladatát kisebb, sokoldalúbb egységek és fegyverek vették át, melyek ereje az együttműködésükben rejlik, mivel így mindenfelől – levegőből, felszínről és a tenger alól – érkezik a fenyegetés. A tengeralattjárókat illetően, ezt a fajta hadviselést a sokoldalú, függőleges indítócellákkal is ellátott egységek végzik, azaz a még mindig újnak számító Projekt 885(M) osztály.

881_plakr_170424_01.jpg

(forrás)

A méretkülönbség jól érzékelhető a 949A és a 881 között

ru_pr885_surface.jpg

(forrás)

A kifejezetten, sőt, igazából kizárólag a CBG-ek elleni harcra alkalmas 949A-k utóda a Projekt 885 lett. Ez egy SSN-nek néz ki, de a torony mögötti, függőleges indítócellákban – mérettől és forrástól függően – 24-40 db hajók elleni és/vagy manőverező robotrepülőgépet vihet magával, így SSGN a besorolása. A vetőcsöveket a hatalmas, gömb alakú szonár miatt oldalra helyezték át, elsőként az orosz tengeralattjárók között. Az egyetlen Projekt 885 utáni 885M alosztály következett, mely az eddigi továbbfejlesztésekkel szemben nem hosszabb, hanem rövidebb lett. Ez a legtöbb rekeszt érinti, nem kompletten az egyiket tüntették el, illetve 10 helyett 8-ra csökkent az egységesen 533 mm-es vetőcsövek száma

128042-1-f.jpg

(forrás)

Pusztán az érdekesség kedvéért, egy internetes ötlet a Bolidon alapuló arsenal ship (arzenál hajó) koncepcióra (Сверхтяжелый ударный корабль (СТУК), azaz Szupernehéz Csapásmérő Hajó). A csatahajókra emlékeztető torony elárulja a terv komolyan vehetőségét, mégis, a Szevmorput atomjégtörő törzsébe pakolt, nem kevesebb, mint 400 db robotgép elsöprő tűzereje megért egy fotót

 

A 949-esek helye a szovjet stratégiában

A sorozat bevezető mondataiból is kiderült, hogy mekkora erőfeszítést tettek a szovjetek az amerikai hordozókötelékek háború esetén történő kiiktatására. Ők maguk nem gyártottak nagy anyahajókat, amik által hasonló eszközökkel tudták volna ellensúlyozni a rivális ilyen irányú képességeit. Még a normál hordozóhoz már nagyon közel álló Kuznyecovot is – szabad fordításban – repülőfedélzetes cirkálónak hívják. Amint arra egy szóval („egyik”) a bevezető is utal, a robotrepülőgépes csapásmérés csak az egyik fő feladata volt a Szovjet Haditengerészetnek. Gorskov admirális, aki szinte az egész hidegháború alatt vezette a flottát, számos, különböző feladatkört megjelölt, szorosan figyelve arra is, hogy a párt támogatását ezek révén elnyerje. Ebben elég sikeresnek bizonyult, mivel a hruscsovi éra tengeralattjáró-rakéta irányát magáévá tette, és hatalmas eredményeket ért el e téren, de a ’80-as évekre átvitte akaratát a nagyobb, felszíni hadihajókat illetően is, és létrejött a Projekt 1144 csatacirkáló is. De ezeken a szűkebben vett területeken kívül a szovjet flotta képes volt a számára fontos vizeken partraszállásokat végrehajtani, és politikai-diplomáciai küldetéseket, erődemonstrációt folytatni. Ez utóbbi annak ellenére is teljes mértékben így van, hogy az amerikai képességek az ilyen ügyekben kétségtelenül hatásosabbnak tűntek már akkoriban is. Azt se felejtsük el, hogy a CBG-k természetesen az amerikai taktika középpontjában álltak, tehát az ellenük való harc elsődlegessége a szovjet gondolkodásban végső soron a US Navy felszíni erői elleni harcot is egészen jól lefedte.

Természetesen, ahogyan a szovjet flotta is, az amerikai is széleskörű feladatokat látott el, és nem csak a hordozókból állt, de mégis, a tengeralattjáróktól eltekintve, központi elemének a CBG volt tekinthető.

20-3596887-soviet-oscar.jpg

(forrás)

A fotóhoz tartozó fórumbejegyzés szerint az a ’80-as évek közepén készült, mégpedig a USS Midway hordozó egyik repülőgépéről

1997_tele_949a.jpg

(forrás)

Ez a kép persze több helyen is fellelhető. A megadott forráslink szerint itt két Projekt 949A látható az Ara-öbölben, 1997 körül. Egy másik azt írja, hogy a díszítettségből következően valamilyen ünnepi alkalommal készült a fotó

Ezen túlmenően, a tüzérségről a rakétákra való átállás miatt, no meg a hidegháború jellemzői miatt is, előtérbe került az ún. „csata az első sorozatért” elmélet. Ez angolul a battle for the first salvo, de gyakran, ám helytelenül a for helyett of szerepel, ami érezhetően igencsak mást jelent. Az előbbi gondolatmenethez hasonlóan, nem csak ez az egy doktrína volt a fontos a szovjet gondolkodásban, de ez volt az egyik legfontosabb. Ennek a kiteljesedéseként is tekinthető a 20 és 24 Gránittal ellátott Projekt 1144 és 949 osztályok szolgálatba állítása. Ehhez szükségük volt a céladatokra is, amiket az Uszpeh és a Legenda felderítő komplexumok biztosítottak. Ennyi fegyverrel akár egyetlen egység egyetlen sorozata is hatalmas pusztítást vihetett véghez szinte percek alatt, és úgy gondolták, hogy a céladatok birtokában egyben elsőnek is csaphat le, ha kell. Ezt, vagyis az első sorozatot tekintették a győzelem zálogának a felszíni erők elleni harcban.

Az orosz leírások legtöbbike – nyilván egymástól nem függetlenül – említi, hogy tizedannyiba került egy 949(A), mint a fő célpontjának számító, Nimitz osztályú hordozó. Ez valószínűleg így is volt, de azért a képlet nem ilyen egyszerű. A 949-esek igazából semmi másra nem voltak jók, csakis és kizárólag nagy felszíni kötelékek elleni harcra. Ezzel szemben az amerikai CBG-k mindenféle tengeri, tenger alatti, és szárazföldi, no meg persze légi cél számára komoly fenyegetést jelentettek. Sokoldalúságuk tehát nyilvánvaló, és ez komoly előny a fenti összevetésben, még akkor is, ha hozzászámoljuk a kísérőhajók és a repülőgépek árát. De a szovjet haderőn belül maradva, a másik, főként anyahajók elleni bevetésekre szánt harci eszköz, a Tu-22M is jóval szélesebb körű feladatokra alkalmas, mint a Projekt 949-esek. A hagyományos és atombombákkal, szabadon eső és rakétafegyverzettel egyaránt ellátható bombázók egyértelműen flexibilisebbek voltak, mint a tengeralattjárók. A fenti okok mellett tehát ez is közrejátszott abban, hogy sokáig a 949A maradt a robotrepülőgépeket CBG-k ellen bevető tengeralattjáró-vonal utolsó tagja. Most, hogy közülük néhány épp átépül a 949AM verzióra, látható (lesz, a következő részben), hogy milyen jelentősen megváltozott a feladatuk, mely immár kibővült a felszíni célok elleni támadással. Viszont, az sem véletlen, hogy maguk a 949A-k – a szocializmus bukását követő csődhelyzet miatt elkerülhetetlenül kivont példányokat leszámítva – a szolgálatban maradtak. A US Navy fő ereje továbbra is a hordozókban rejlik, és az alapvetően meglévő rejtettségük miatt még mindig ezeknek a tengeralattjáróknak a támadása vélhető a legsúlyosabb fenyegetésnek ellenük. Az 1990-es évek pénztelensége az üzemeltetésük hiányosságai és az elavulásuk szempontjából nagyságrendileg azonosan érintette a különféle fegyverrendszereket. A Projekt 1144 csatacirkálókhoz és a Tu-22M3 bombázókhoz képest tehát még mindig a 949A a leginkább potens fegyverrendszer az adott feladatra.

kihajozaskor.jpg

(forrás)

Kihajózás közben

Folytatás 2 hét múlva. A források az utolsó részben lesznek felsorolva.

10 thoughts on “A Projekt 949 osztályú, szovjet SSGN és változatai, 5. rész

  1. Ismét nagyon érdekesen, olvasmányosan írtad meg ezt a cikket.
    Tényleg csak biztatni tudlak, hogy megmaradjon a kedved az íráshoz!
    Esetleg nincs kedved írni később a kínai tengó fejlesztésekről is?

    • Örülök, hogy tetszett.
      A kínai dolgokról kevésbé vannak olyan források, mint az eddigi témákról, plusz nem kis részben még a legutóbbi időkben is orosz technológiát vettek át, szóval nincs tervben ilyesmi.

  2. Örülök, hogy tetszett.
    Mivel egyelőre regisztráció nélküli a kommentelés, nem tudok erre válaszolni, de így aztán nincs is szükség arra a profilra. Ha oda jutna a dolog, majd megoldható lesz szerintem a használata.

  3. Bocs még a fentihez ,csak nem enged szerkeszteni.

    Ez a Pr. 881 új volt számomra, nem semmi dög, de teljesen érthető, hogy elkaszálták.

    Nimitz vs. 949 ára. Szerintem a 10:1-hez óvatos becslés, maximum a megépítés költségeit tekintve igaz, de a CVN-hez elég komoly kiszolgáló infrastruktúra és a tengóhoz képest kb 50X akkor legénység kell, tehát hosszútávon köszönő viszonyban sincs a kettő. A kísérő hajókat és az replügépeket nem számítva se.
    Kérdés, hogy pl ők miért nem csináltak szf célpontok elleni változatokat a temérdek cirkálórakétájukból, csak hogy ezek a platformok is több funkciósak lehessenek. Ok a legtöbb szf cél ellen nem kell egy Gránit, de akkor is, lehetett volna valami köztes megoldás, hogy visznek kisebb fegyvereket is (mint ahogy gondolom a Pr 885-nél már ez szempont).
    Minden esetre hiánypótló írás, köszi még 1X!

    • Örülök, hogy tetszett!
      Az említett két osztály túl új, biztos nem lesz róluk itt ismertető.
      Ez a felszíni célok elleni, tömeges robotrepülőgép-használat 10, max. 20 éves dolog, még ha tervek voltak rá korábban is. Szóval eddig nem volt, de most majd lesz, a záró részben épp a 949AM-ekről lesz szó, amiknek ez a lényege tulajdonképpen.

  4. Visszajelzés: A Projekt 949 osztályú, szovjet SSGN és változatai, 6. rész - Élenjáró haditechnikaÉlenjáró haditechnika

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük