A Projekt 949 osztályú, szovjet SSGN és változatai, 3. rész

A Projekt 949-esek ismertetője a fegyverzettel folytatódik, mely számos, korábban a blogon megjelent posztra utal vissza. Az elég titokzatos önvédelmi eszközökről is helyet kapott egy rövid kitérő. A poszt vége a két eredeti 949-es tengeralattjáró pályafutását mutatja be. A sorozat előző része ITT, az első pedig ITT olvasható.

 

Fegyverzet

3M45 Gránit

A műszaki leírást a korábbi, Projekt 1144 csatacirkálók ismertetőjének ezen része tartalmazza.

Ami a 3K45 Gránit robotrepülőgépek képességeit illeti, nem hogy bizonytalan, hanem konkrétan ellentmondó állításokat is találni. Ilyen – többek között – a magasan repülő példány által vezetett raj, és ennek lelövése (kiesése) esetén a következő felemelkedése a helyére, hogy átvegye a szerepét. Ez valóban egy feltűnően magas szintű képesség elsőre. Van, ahol ezt nyilvánvaló hazugságként írják le, azonban máshol azt állítják, hogy már a korai P-6 robotrepülőgépek is tudták ezt, vagyis évtizedekkel később is biztosan létezett. Az igazságot természetesen képtelenség az internet segítségével megmondani. Ez a blog a képesség – és a többi, Gránitnál említett, hasonló jellegű megoldás – létezése mellett teszi le a garast.

 

Az SzM-225, majd a 949A-kon -225A jelű, tároló-indító konténerek 45 fokos szögben álltak a nyomásálló, belső test két oldalán (különböző források 40-45 fok közötti értékeket adnak meg). A KBSzM (Speciális Gépészeti Tervező Iroda) készítette konténereket indítás előtt elárasztják vízzel, amely egyaránt csökkenti a szerkezet hőterhelését és kiegyenlíti a nyomást a környezettel. A konténer a hengeres testből és a felnyíló fedélből áll.

A jókora tömegű (24×7,5 t, azaz 180 t összesen) és térfogatú Gránitok egymás utáni kirepülése jelentősen megváltoztatná a indító Projekt 949 egyensúlyát és úszóképességét is. Ezért automatikusan működő kiegyenlítő tartályok vannak a konténerek alatt, azokhoz hasonlóan a tengeralattjáró kettős burkolata között. Így az indítási folyamat során végig a kívánt mélységben tud haladni a Projekt 949, természetesen egy bizonyos tűrést beleértve. Ahogyan az az SSBN-eknél is igazán kivételes alkalomnak számított, úgy a 949-esek sem indítottak sosem teljes, 24 Gránitos sorozatot. Ez egyébként legalább két percet venne igénybe, mert 5 másodperces lehet a legkisebb időköz egy-egy start között. Legfeljebb 50 m mélységből, 5 csomó mellett kezdhető meg a Gránitok indítása.

gr_in.jpg

(forrás)

Az indítókonténerben lévő Gránitok és a karbantartó személyzet. A méretek magukért beszélnek

A Tomszk 2018-ban, egy Gránit indítása közben

szm-225.jpg

(forrás)

Az SzM-225(A) rajza fent, lent pedig a betöltés közben

tolt.jpg

(forrás)

A robotrepülőgépekhez tartozó, „hajófedélzeti automatikus vezérlőrendszer” (Корабельная автоматизированная система управления, КАСУ, KASzU) a fantáziadús 3Р45 Гранит (3R45 Gránit) nevet kapta. Amíg úgy volt, hogy a Belgorodot a Bolid robotrepülőkkel fegyverzik át, az ennek érdekében módosított, 3R13.9-et kívánták beszerelni. Ezt említik Grab (Gyertyánfa), Gránit-B és Gránit-Bolid néven is. 2009-től már a 3R14P-949-re kívántak áttérni, ami a Projekt 885 osztály 3R14P rendszeréből származott, és az Óniksz és Kalibr robotrepülőgépekhez is megfelelő volt. 2012-től ezt is használták fel a Projekt 949AM modernizáció során.

2007-ben még 3R13.9U-ról beszéltek, amely az akkor tervezett fegyverzettel lett volna kompatibilis, azaz a fentieken kívül az Otvjet (Válasz) és Birjuza (Türkiz) típusokkal is. Ezek igazából nem mások, mint a mostmár Kalibr családként említett eszközök: utóbbi a család (legalább egy részének) előző neve, előbbi pedig az RPK-6 és -7 utódja.

 

A vetőcsövek

A torpedófegyverzet mind a kétféle, fedélzeti kategóriát magában foglalja, mert a szokásos, 533 mm-es csöveken kívül 650 mm-esek is rendelkezésre állnak. A nagy méretűeknek csak a hajó közepében jutott hely, együtt a mögöttük lévő tartalék torpedókkal. Ez tehát a két középső vetőcső, és mellettük, valamint felettük van a további, 2-2 db 533 mm-es cső. Mindegyiket automatikus, hidropneumatikus gyorstöltő rendszer szolgálja ki, központi irányítással, mely a Гринда (Grinda, hosszúszárnyú gömbölyűfejű-delfin) nevet kapta. A Grinda egyes források szerint képes a fegyverzet áthelyezésére, hogy pontosan egyensúlyban tartsa a tengeralattjárót az elhasznált eszközöket figyelembe véve, sőt azok finom beállítására is, tekintettel a merülés közbeni nyomásnövekedés okozta alakváltozásokra a hajótesten. A vetőcsövekből kilőhető torpedók és rakétatorpedók indítás előtti előkészítését, így a céladatok betáplálását, a robbanófejek beállítását és hasonlókat a Leningrád-949 tűzvezető rendszer végzi. A (vezetékes) távvezérlésre is alkalmas torpedókkal a Szignál-M rendszer tartja a kapcsolatot. A vetőcsöveket a normál merülési mélységig, 13-18 csomó sebességig lehet használni.

A torpedókészlet többféle eloszlásban feltölthető, egyrészt a méretbeli eltérések miatt, másrészt, mivel ebbe számítanak bele a vetőcsöveken át indítható rakétatorpedók is. A maximális készlet 28 db lehet. Csak az utóbbi fajtájú eszközökből, a kisebb+nagyobb méretűekből 18+10 db tárolható, csak torpedókból ugyanígy 18+10 db, vegyesen pedig 12/16 db kisebb torpedó, 4/2 db nagyobb rakéta és 10 db kisebb rakéta.

csovek.jpg

(forrás)

Az Omszk nyitott vetőcsövei. A háromrészes, a vetőcsövekből indítható fegyverek berakodására szolgáló ajtók is nyitva

tterem.jpg

(forrás)

A képen elvileg az egyik 949A torpedóterme

 

Torpedók

Bár a Szovjetuniónak az 53-58 révén már volt nukleáris robbanófejű torpedótípusa, ennek 3, egyes források szerint 10 kt-s fejrésze mellett elsősorban a hatótávolsága nem volt kielégítő. Márpedig a nyugati, főleg amerikai hajókötelékek, melyek ellen ez alkalmas volt, egyre jobb tengeralattjáró-elhárítása miatt nem lehetett elég közel férkőzni ezekhez. Erre viszont nagy szükség lett volna, mert az irányítás nélküli, csak az előre kijelölt irányt tartó torpedó nem tudta az irányát korrigálni a célpont helyzetének változásával. Ennek következtében már 1958. március 4-én elfogadták a koncepciót egy nagyobb torpedókategória létrehozására, mely a szokásos, 533 mm-es helyett 650 mm átmérőjű lett. Ez az azonos felépítésű, hosszúkás test miatt a térfogat nagyarányú növekedését vonta magával, azaz lehetővé vált egy 50 kilométerre is 50 csomóval eljutni képes, nehéz robbanófejet hordozó torpedó kialakítása – így szólt a flotta elvárása. Mellékesen, a 20 kt-s atombombával az orrában az új eszköz képes lehetett kikötők és más, parti létesítmények megsemmisítésére is. A sok tonnás torpedót már nem volt célszerű akkumulátorokkal meghajtani, ezért gázturbinára váltottak. Ezt a legegyszerűbben a tüzelőanyagként kerozint, oxidálószerként magas koncentrációjú hidrogén-peroxidot (angol rövidítése után HTP), valamint tengervizet használó megoldás táplálhatta.

Az NII-400 Gidropribor intézet, a fő szovjet torpedófejlesztő iroda 1965-re jutott el a tesztekig az első, 650 mm-es típussal, a 65-73-assal. Ez a nevét – az átmérőn kívül – az 1973-as szolgálatba állítása után kapta. A 11 m hosszú, 5 tonnás torpedót azonban az akkor elérhető, második generációs tengeralattjárók nem tudták magukkal vinni, mivel a hatalmas fegyver és a hozzá tartozó vetőcsövek azok teljes átalakítását igényelték volna.

Ez egyedül a Projekt 671 SSN-ek újabb, RT, RTM, majd RTMK (Victor-II és -III) típusai esetén történt meg. Ezek a két vetőcsőhöz hat tartalék torpedót hordozhattak, és külön, új tűzvezető berendezésre is szükségük volt, az MVU-112-esre (vagy Ladoga-1V-RT, máshol Ladoga-1V-671RT).

1969. október 7-én határozták el a torpedó önirányító rendszerrel való felszerelését, javítandó a célmegsemmisítés esélyét. Ezzel a verzióval 1975 áprilisáig folytatták le a gyári próbákat a kirgizisztáni Iszik-köl tavon, majd az Északi Flotta az év decemberéig a katonai teszteket végezte el. Egy Projekt 671RTM SSN végzett el 8 próbaindítást, egészen 150 m mélységig. A sikerre tekintettel, ismét csak a szolgálatba állítás éve után, a torpedó 65-76 néven állt rendszerbe (nyugaton általában: Type 65 torpedo). Az önirányítás bevezetése lehetővé tette, hogy a robbanófejet hagyományosra cseréljék, mégpedig 500 kg-osra. A gyártó leírása szerint a nukleáris fejrészt továbbra is alkalmazni lehetett, a biztosabb célmegsemmisítés érdekében. Az addigi, 50 km és 50 csomó hatótáv és sebesség páros mellett lehetőség nyílt 30-35 csomóra csökkentett tempóval 100 km-re lévő célt is támadni. Hivatalosan akár 480 m mélységből is indítható a 65-76, 13 csomó sebesség mellett. Az irányítást a korábbi, 533 mm-es típusokról átvett, a hajók sodorvonalában megváltozott hangvisszaverő képességű vizet érzékelő megoldás végzi (wake homing). Ezt érdemben alig lehet zavarni, és teljesen autonóm rendszer, tehát megvalósul a tüzelj és felejtsd el elv. A biztosabb robbanás érdekében mind csapódó, mind mágneses közelségi gyújtó van a robbanófejen.

65-76a_r.jpg

(forrás)

A 65-76A bemutatási céllal felnyitott példánya az Északi Flotta murmanszki múzeumában

2dt.jpg

(forrás)

A 2DT hajtómű

A 650 mm-es típus továbbfejlesztésének újabb lépcsője a harmadik generációs tengeralattjárók közelgő rendszerbe állításához kapcsolódott. Az ezek fejlettebb tűzvezető rendszereihez való illesztés volt az alapvető változtatás, ami a 65-76A Кит (Kit, Bálna) verzióhoz vezetett. Amíg az alapváltozatba mechanikusan táplálták be a (kezdeti) pályaadatokat, ennél már elektronikusan jutottak el az információk a vezérlésbe. Egyes források már csakis mágneses közelségi gyújtót említenek. Fontos újítás volt, hogy megnövelték a torpedó (naptári) felhasználhatósági idejét. Ahogy korábban is, a hajtómű a Мортеплотехника (Morteplotechnika) gyártotta 2DT típusú, már említett komponenseket használó gázturbina, 1070 kW (1430 lóerő) névleges teljesítménnyel. A torpedó a célját 14 m mélységben futva közelíti meg. A pontos fizikai adatokra szokás szerint némileg eltérő értékeket találni. A hossz 11,0-11,3 m, a tömeg 4,45-4,75 t, a robbanófej tömege 450-500 kg, illetve a gyártó szerint 765 kg TNT‑egyenértékű.

A 65-76A-n a munkát 1982 utolsó napján kezdték meg a Gidropriborban, ezúttal B. I. Lavriscsev vezetésével. A ’80-as évek gazdasági nehézségei azonban éreztették hatásukat a programnál, mert bár már 1983-ban is voltak bizonyos próbák, csak 1990-ben ment át az Északi Flotta tesztjein, és 1991. április 25-én állt szolgálatba. A tengerészet Projekt 945 (Sierra-I) és Projekt 949A (Oscar-II) SSN és SSGN-ekről végezte az ellenőrzéseit, gyakorló példányokkal.

A nehéz torpedóosztállyal való problémákat azonban már jelezte, hogy a Projekt 945A (Sierra-II) változatú SSN-en visszatértek a 6×533 mm-es vetőcsövekhez, elhagyva a két 650 mm-eset. A 65-76-ost és az A verzióját leszámítva nem is készült újabb típus ebben a kategóriában.

 

origin.jpg

(forrás)

A normál méretű vetőcsövekből a különlegesnek tekinthető ВА-111 Шквал (VA-111 Skval, Szélroham) rakétameghajtású torpedó is indítható. A képen ennek a belső felépítését mutató grafika. A bejelölt elemek közül az orr mögötti, kék „töltet” az érdekes. A korábbi, részletesebb ismertetőben a források egybehangzó leírása miatt az szerepelt, hogy a rakétamotor gázait vezetik ki előre, a buborék létrehozása érdekében. Ez kissé hihetetlen megoldásnak tűnt már akkor is, ugyanakkor egyáltalán nem lenne lehetetlen. Ez a grafika viszont arról tanúskodik, hogy ehelyett gázgenerátor töltet van elhelyezve az orrban, ami ezt a feladatot megvalósítja. Hogy ennek mi a jelentősége, azt ismét csak az ITT megtalálható, a blogon szereplő leírás mondja el részletesen

Az 533 mm-es indítók elsődleges fegyvere a Projekt 949-eseken az USzET-80 (Универсальная самонаводящаяся электрическая торпеда, Univerzális, Önrávezető, Elektromos Torpedó; másként még 2503-as gyártmány). Ez még 1964-ből eredeztethető, amikor egy, az előző rövidítésnek az elektromos hajtást kivéve megfelelő torpedó tervezésére írt ki követelményrendszert a haditengerészet. Ezúttal is a Gidropribor kapta a megbízást, de az eredeti, turbinás meghajtást akkumulátorosra változtatták, az amerikai Mk 44 könnyűtorpedó technológiáját másolva. Ebben az USzT nevű, kísérleti típusban a tengervíz képezte az elektrolitot, ezüst és magnézium elektródok közé ömölve a start után. Ezt a megoldást oroszul водно-химическим источником тока (ВХИТ, szó szerint víz-kémiai áramforrás, azaz üzemanyagcella) néven említik. Az USzT 1975-re lett készen, és ebből kiindulva, az A. V. Szergejev vezette fejlesztés után léphetett szolgálatba 1980-ra az USzET-80. A fekete-tengeri tesztekkel ellentétben azonban, az Északi Flottánál sekélyebb vizekben is elvégzett gyakorló indítások kiábrándító eredményt hoztak. Ezért a K jelű, továbbfejlesztett önrávezetésű változatra volt szükség, mely csak 1989-re készült el.

A torpedó egy kb. 1500 m hatótávú, aktív és passzív módban is működőképes, két síkban érzékeny szonárral keresi a célokat, és elvileg alkalmas a sodorvonal felismerésére és követésére is – akárcsak a 65-76. Először a vezérlőrendszer a Водопад (Vodopad, Vízesés) volt, de ezt a fenti tesztek során felmerült gondok miatt az 1K85 Керамика (Keramika, Kerámia) nevűre cserélték a K változaton – melynek ez is lett a neve, szemben az első, Тамга (Tamga, egy távol-keleti folyó) névvel. Ezen kívül eredetileg az indító tengeralattjáróval huzalos összeköttetés is rendelkezésre állt, de ennek technikai problémái miatt ezt később elhagyták, és az így felszabaduló helyen az 554-I-es gyártmány nevű akkumulátorok méretét növelték a K-n. Ezek erejét a ДП-31У (DP-31U) villanymotor egy koaxiális, 6+6 lapátos csavarpárra adta le, de ezt később jóval fejlettebb, 9+11 lapátos elrendezésre cserélték. Ez a 7,9 m hosszú, 2 tonnás torpedót 45-48 csomóra gyorsíthatja, legfeljebb 18 km hatótávval. Az USzET-80 papíron akár 1000 m mélyen lévő célokat is támadhatott. Elektronikus (egyes források szerint digitális) adatkapcsolaton kapta meg a kezdeti pályaadatokat a tengeralattjárótól. A 300 kg-os harci részt akusztikus közelségi gyújtó robbantotta.

emdar.jpg

(forrás)

Az USzET-80 preparált, oktatási célokra is szolgáló modellje 1997-ből. Ezen kívül gyakorlatilag nincs kép a típusról. Lent az újabb, 9+11 lapátos propellerpár a típusról. Ez a kép a murmanszki múzeumban készült

hh88z.jpg

(forrás)

Kifejezetten speciális tulajdonsága az olyan üzemanyagcelláknak, melyeket a tengervíz aktivál, hogy szükségük van a benne található sóra (abból is a kloridionokra) az elektrolitikus folyamathoz. Ezért édesvízben, és az igen alacsony sótartalmú Balti-tengerben az USzET-80 és hasonló meghajtású társai nem működőképesek. A meghajtással kapcsolatosan említendő még az is, hogy az 1000 méteres mélységben való használat előírása miatt kellett eltekinteni a nagyobb energiatartalmú, belső égésű megoldásoktól, amiket eredetileg, 1964-ben kinéztek még az USzT számára. Ekkor ugyanis úgy tűnt, hogy hamarosan ilyen mélyre merülni képes amerikai tengeralattjárókra kell számítani. Csakhogy, a belső égésű motorok az itt uralkodó, hatalmas külső nyomáson nem tudtak volna dolgozni.

 

Rakétatorpedók és légvédelmi rakéták

A 949(A)-kon alkalmazható rakétatorpedók, tehát a kisebb RPK-6 Vodopad (nyugaton: SS-N-16 Stallion) és a nagyobb RPK-7 Veter (SS-N-16b) ugyanazok az eszközök, melyekről a blogon már hosszabban volt szó mind a Projekt 1144 csatacirkálóknál, mind pedig a Projekt 705 SSN-eknél. A részleteket így az ezeket bemutató sorozatok megfelelő, az imént belinkelt részeiben lehet elolvasni.

 

A felszínen haladó, vagy valamiért esetleg oda kényszerített tengeralattjáró sem volt egészen védtelen a légicsapásokkal szemben. A tengerészeti járőrgépeknek vagy helikoptereknek sok, általuk használt fegyver esetében eléggé meg kellett közelítenie a célpontjaikat, ezért volt értelme vállról indítható légvédelmi rakétákkal ellátni őket. A 949-esek Igla vagy Igla-1 típust vethettek be, 10 darab rakétával. A nagyobb tornyú 949A-k már Sztrela-3 indítókat is kaphattak, de úgy tűnik, vegyes volt a légvédelmi rakéták kiosztása a hajók között. Erre utal, hogy a K-128, K-173, K-141 és K-150 esetében 16 db-os készletet említenek a 9K38 Igla típusból. 2014 óta gyártják az Igla utódjaként a három hullámhosszon is érzékeny önirányító fejjel felszerelt 9K333 Verba (Fűzfa), amit van, ahol megadnak, mint szintén használható rakéta.

9333.jpg

(forrás)

A Verba, és indítótubusa

Nincs nyoma annak, hogy telepített indítóállvány lenne a toronyban bármelyik, fenti típushoz, ezért a kézi indítókat tulajdonképpen bármire le lehet cserélni, csak a tárolókonténerek vagy tubusok befoglaló méretének, rögzítéseinek kell stimmelnie. Ebből következően, az egyes tengeralattjárókon lévő rakéták a fenti típuscsaládok közül gyakorlatilag bármelyikek lehetnek.

 

Önvédelem

Mivel a részletes működését ma sem igazán lehet tudni a különféle, az itt a továbbiakban a radarzavarók mintájára szonárzavaróknak hívott eszközök esetében, ezért is, külön, részletesen nem fognak előkerülni a blogon. De az általános elveket a vonatkozó cikke jól bemutatja. Ez alapján következik pár sor ezekről. Ebben a cikkben négy csoportba sorolják ezeket, mégpedig (saját fordítással): maszkolók (maskers), zavarók (jammers), csalik (decoys) és torpedóelhárító rendszerek (anti-torpedo devices).

 

Amennyiben feltehető, hogy érzékelési távon belül lehet egy passzív szonárral figyelő, ellenséges egység, akkor lehet használni a maszkolókat. A tenger alatti hadviselésben lehetőség szerint főképpen használt passzív szonár széles frekvenciatartományban veszi a jeleket. Ezek összessége adja az alapzajt, azaz méréstechnikailag véve is a zajt, és ebből szűrik ki különféle módszerekkel a valódi jeleket, tehát a célpontokat. A maszkolók ezért hangforrásként működve megemelik a (háttér)zajt, lerontva a jel/zaj viszonyt, így csökkentve a célpont kiszűrésének lehetőségét. Az ilyen eszközök egy előre beállított mélységben lebegnek a tengeralattjáróból való kidobás után, akkumulátorról működve. Működési idejük limitált, és az akkumulátor feszültségének csökkenésével egyre halkabbá válnak. Cserébe viszont késleltetve is indíthatóak, így néhány darabbal hosszú időn át lehet elrejteni az alkalmazó tengeralattjárót az ellenséges passzív szonárok elől. Sem a torpedók keskeny sávban figyelő, sem azok aktívan működő szonárjai ellen nem biztosítanak védelmet. A maszkolók fizikai mérettartománya durván az 1 m alatti hossz, 10-15 cm átmérő, és 10-15 kg tömeg.

Átmeneti eszköz a fentiekhez képest az orosz Вист-Э (Viszt-E), melyet kiegészítettek úgy, hogy képes legyen egy adott tengeralattjáró zajmintáját is szimulálni. Cserébe üzemideje csak 6 perc.

Nagyobbak, akár mintegy 3 m hosszúak és 15-20 cm átmérőjűek, valamint több tíz kilogrammosak lehetnek a zavarók. Ezek különféle, előre beprogramozott hangokat bocsátanak ki, több cél látszatát keltve a támadó torpedók vezérlése számára. Így azok rávezetése megszakad, nehezebbé válik számukra kiválasztani az igazi célt.

nae-beacon.jpg

(forrás)

Fent: a Naval Acoustic Electromechanical Beacon Mk 3, egy maszkoló. Lent: a többfunkciós Viszt-E

vist-e.jpg

(forrás)

A reaktív csalikat az ellenséges torpedóindítás észlelésekor dobják ki. Ezek meghatározott mélységben lebegnek, és figyelik a közeledő torpedó aktív szonárjának jeleit. Ez alapján, és persze mindenféle környezeti és egyéb adatot figyelembe véve, olyan hangokat bocsátanak ki, amivel elsődleges célként tűnnek fel a torpedó számára. Működésük tehát analóg elven történik, mint a repülőgép-fedélzeti ALE-50 rakétacsaliké, csak itt hanghullámokról van szó, nem pedig rádióhullámokról. A csalik mérete és tömege a maszkolókéhoz hasonló. Csak úgy, mint az eddigiek, ezek is egyszer használatos, külön tárolóból indítható eszközök. Van azonban belőlök vontatható kialakítású, így szinte teljes az analógia a repülőgépes megoldással. Ezek a fajták egyben komolyabb képességűek, továbbá maszkolóként is működhetnek. Előnyük még, hogy a hajó vagy tengeralattjáró folyamatos energiaellátást biztosíthat számukra a kábelen át. Passzív móddal is elláthatóak, így hamarabb észlelhetnek torpedóindítást, mint a saját zajforrásokhoz közelebb lévő, a vízi jármű testén belül lévő érzékelők. Az egyszer használatos verziók a tengervizes aktiválású üzemanyagcellákkal is készülnek.

Ha már nem segített egyik, a fentiekben említett eszköz sem, akkor még van lehetőség a „hard kill” megoldásra, tehát a támadó fegyver megsemmisítésére is. Erre szolgálnak a torpedóelhárító rendszerek. Ezek lehetnek kisméretű ellentorpedók (lásd röviden ITT a Projekt 1144-esek Paket rendszerét), vagy a kilőhető, kisméretű vízibombákhoz hasonló, de precíziós célzású eszközök is. (Itt a megsemmisítést végző töltet indítása hasonló a szovjet/orosz RBU rendszerekhez.)

subscut.jpg

(forrás)

Fent: a SUBSCUT nevű csali. Lent: ha minden igaz, a képen a Paket-NK rakétameghajtású torpedóelhárító torpedója

paket_mvms-2009_02.jpg

(forrás)

 

A két Projekt 949 Gránit, a K-525 és a K-206

Az első a két 949-esből a K-525 volt (605-ös gyári szám), melyet a Szevmas 1975. július 25-én kezdett meg, és 1980. május 3-án bocsátották vízre. Ahogyan az számos esetben jellemző volt, az adott évi tervet tartani kellett, így aztán a próbák pont még abban az évben, december 30-án zárultak, mégpedig – természetesen – sikerrel. 1981. január 24-én a hajó az Északi Flotta 11. tengeralattjáró-hadosztályának 1. flottillájába került. Május 18-án „kiterjesztett használatot” rendeltek el, mivel az osztály első hajójaként a K-525-ösnek az egész Projekt 949 sikerességét be kellett bizonyítania. Másnap a flotta főparancsnoka, Gorskov admirális, és a hajógyártási miniszter, M. V. Jegorov is megszemlélte a tengeralattjárót. Június-júliusban többek között a zajkibocsátást mérték a Fehér-tengeren. Október 2-án vonták fel a tengerészeti lobogót, és 18-án kifutott új, állandó bázisa, Zapadnaja Lica felé Szeverodvinszkből. 23-án négy Gránitot indítottak egy sorozatban a próbák során. 1982 április-májusban a torpedókat és a többi rakétát tesztelték.

Hogy nem volt minden rendben, azt jelezte, hogy június 11-én visszatért a Szevmasba a K-525, mivel túl zajos volt, ezért módosításokat kellett végezni rajta. Egy hét múlva a tengeren ellenőrizték a zajcsökkentési erőfeszítéseket, és nem sokra rá újabb Gránit indításokat végeztek, ismét egy négyes sorozatot is beleértve. Július 19-én Gorskov admirális újfent meglátogatta a tengeralattjárót. Az év végén 8 napot hajóztak jég alatt. 1983. április 13-án tesztelték a maximális elérhető mélységet, mégpedig az Északi-foknál, a Norvég-tengeren. Július 28-án minősítették sikeresnek az állami teszteket, de már augusztusban lecserélték az eredeti hajócsavarokat az új, „Toshiba-félére”, Szeptember 30-án pedig sikeresnek könyvelték el a magát az osztályt igazoló „kiterjesztett használatot”. Ez azt jelentette, hogy a flotta állományába kerüléstől 2,5 évig tartott, amíg igazából használhatóvá vált az első Projekt 949.

Ez nem kevés, bár mindig az összehasonlítási alap a kérdés. A forradalmi technológiákat alkalmazó Projekt 705/Alfákkal szemben villámtempónak számít, és a manapság jellemző csúszásoknál is sokkal jobb.

04-3966472-submarine-oscar-class.jpg

(forrás)

Fent: a K-525 felszíni menetben. Lent: a US Navy 1987 körüli fotóján ugyanez az egység

525.jpg

(forrás)

viktorral.jpg

(forrás)

Továbbra is a K-525, itt egy Projekt 671RTM vagy RTMK változatú (Victor-III) SSN-nel

Miután még 1983-ban egy 40 napos őrjáratot végeztek, attól az évtől kezdve egészen 1989-ig, minden évben kiváló minősítést kapott a legénység, és az alakulat legjobbjának bizonyult. 1985-ben a K-525 maga is megkapta ezt az elismerést, és ’87-ben, illetve ’88-ban az éleslövészeten elért sikerekért is kitüntették a hajót. 7 évnyi, a fentiek szerint kiváló szolgálatot követően, 1990. július 9-én azonban speciális feladatra jelölték ki a tengeralattjárót. Az új, később még valamivel bővebben is bemutatott, 3M15 vagy P-1200 néven is említett Болид (Bolid, Tűzgömb) robotrepülőgép tesztjeire való átépítését határozták el. Ennek megfelelően 1991. augusztus 30-ával tartalék állományba helyezték, de a Szovjetunió megszűnése miatt konkrétan csak 1993-ban került át a Zvozdocskába, miközben az Arhangelszk névre keresztelték. Nem valószínű, hogy sokat haladtak előre az átépítésekkel, már csak a Bolid helyzete miatt sem (lásd ismét csak később), és a pénzügyi helyzet sem javult, ezért 1996. július 31-ével törölték a haditengerészet nyilvántartásából a hajót. A tengerészeti lobogót majd csak 1999-ben vonták be rajta. 2002-ben még ugyan átnevezték TK-17-nek, de 2004 januárjában megkezdték a lebontását a Zvozdocskában. Akkori áron 5,2 millió fontot kapott erre, és ugyanennyit testvérhajójára az üzem, mégpedig az Egyesült Királyságtól, a 2002-es G8 csúcstalálkozón kötött megállapodás (Global Partnership Against the Spread of Weapons and Materials of Mass Destruction) alapján. Egy év múlva már csak három rekesz maradt meg, a reaktoroké és a gépészeté. Ezt a Kola-félszigeten lévő Szajda-öbölbe szállították. A bontásról szóló egyik hír szerint 800, tengeren töltött nap alatt jóval 100.000 km feletti utat tett meg a tengeralattjáró a szolgálata során.

bonto.jpg

(forrás)

949-esek bontása. A jobb oldali az Arhangelszk

A Szajda-öböl vagy Сайда Губа nevű telep egy falu helyén jött létre, jelentős nyugati támogatással. A 120 reaktort és kapcsolódó elemeiket befogadni képes területet a hidegháború utáni flottacsökkentés miatt kivont tengeralattjárók radioaktív rekeszeinek befogadására tervezték. Több ütemben épült és épül ki, és hulladékkezelésre, valamint tárolásra egyaránt alkalmas. 2019-re már 110 reaktort szállítottak ide, és ezeket – folyamatos állagmegóvás mellett – 70 évig tervezik ideiglenesen tárolni a komolyabb szétszerelésük előtt. (A hét évtized átmenetinek számító kategória a nukleáris hulladékkezelésben.) Az egyéb, kevéssé szennyezett berendezéseket folyamatosan dolgozzák fel, és a maradványokat tömörítve tárolják.

sayda_guba-almacen_es.jpg

(forrás)

A Szajda-öbölként ismert tárolóhely térképe lent, és az elhelyezett reaktorok egy része fent. Itt néhány céljármű is megfigyelhető. A telep azért van a tenger mellett, hogy könnyedén ide lehessen szállítani vízi úton a hajógyárakban (bontókban) szétszerelt tengeralattjárók (és jégtörők) reaktort tartalmazó rekeszeit

sayda_guba_f.jpg

(forrás)

 

A másik Projekt 949 a K-206 volt – a K számok kiadása nélkülözte a sorrendiséget; a gyári száma 606. Ezt 1978. december 14-én vették fel a tengerészet hajóinak listájára, és ’79. április 22-én kezdték meg építését, ismét csak a Szevmasban. A vízre bocsátására 1982. december 10-én került sor. A próbautak sikerrel zárultak 1983. november 30-án, és 15 nappal később a K-206 a 11. hadosztály 1. flottillájának a része lett Zapadnaja Licában. Még a két 949-es sem egyezett meg egészen, mert a felső függőleges kormánysíkra ezúttal már felkerült a vontatott szonár háza. Az új típusú hajócsavarokat itt is alkalmazták, a következő februárjától, majd május 15-étől végezték el a mélymerülési teszteket a Norvég-tengeren. Július elsején a hajó hosszú távú járőrözésre indult. Az állami átvételi eljárás 1985. május 30-án zárult sikerrel, amit júliusban egy két Gránitos lövészet fejelt meg.

A tengeralattjáró 1986-ban, ’87-ben, majd 1990-ben ismét egysége legjobbja lett, a legénység kiváló minősítést kapott ezekben az években és külön 1989-ben is. A Minszki Komszomol, tiszteletbeli nevet is felvehette a hajó 1987. április 14-én. Bár az első 949-est meglátogató Gorskov is nagy presztízsű vendég volt, a K-206-ost 1987. október 2-án felkereső Gorbacsov főtitkáron nem tett túl. ’89. február 14-én az azévi Kumzsa hadgyakorlaton vett részt a hajó. 1993. április 6-án ismét változott a neve, ezúttal Murmanszkra, de közben, mivel javításra várt, tartalékba is helyezték. A haditengerészettől 1998. január 7-én vonták ki, és sorsa megegyezett testvérhajójával: 2004-ben kezdték meg lebontani, amivel 2005-re végeztek is.

206.jpg

(forrás)

Fent: a K-206 felszíni menetben. Lent: a tengeralattjáró emblémája

muremb.jpg

(forrás)

 

Folytatás kb. 2 hét múlva. A források az utolsó részben lesznek felsorolva.

Ha biztosan nem akarsz lemaradni a következő részekről, posztokról, kövesd a https://www.facebook.com/modernwartech/ oldalt.

Ленин

9 thoughts on “A Projekt 949 osztályú, szovjet SSGN és változatai, 3. rész

  1. Ami azt illeti, egy Gránit kapcsán jobb, ha már hallom, mint látom.
    Mert akkor már túl van rajtam.

    Brutális egy eszköz.

    Ezek a felúszó álcacuccok is nagyon komolyak.
    Gyakorlatilag ezzen nem csak a torpedók, hanem a szonáros felszíni hajók cuccaiban is rendes zavart okozhatnak.

  2. Egy apró pontosítás(? – talán…)
    Én úgy tudom a hajócsavarnak levelei és nem lapátjai vannak.
    Lapátjai a kerekes (oldal vagy farkerék) hajtásnak vannak.

  3. @Aëtius_: Elérhetőek már ezek, fel vannak oldva a titkosítás alól. Ezek egy része lehet, hogy a nyugati ügynökségek által volt megszerezve és ők meg…

    Egyébként ez nem egyedi. A légvédelem terén is 70-es évek végig vannak feloldott anyagok. Lásd itt.
    historykpvo.narod2.ru/

  4. Nagyon tartalmas,köszönjük a sok munkát!

    Régebben volt a Spektrumon(naja,régebben,még gyerek lehettem….) valami műsor,ami tengeralattjárók bontásáról (is) mutatott felvételeket,említették a reaktor lerakatot is. Lehet,hogy éppen valamelyik,itt szereplő egységet láthattam…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük